Az igazi Trebitsch

És akkor a régi adósság törlesztése, de a posztot még szeretném javítani, bővíteni itt-ott.

Trebitsch buddhizmusát Stephen Batchelor kategóriái alapján fogom értelmezni. Megvizsgálom, mennyiben racionális és mennyiben romantikus módon közelít a buddhizmushoz, valamint azt, hogy mennyiben tekinti a Buddha tanítását a saját egzisztenciális kérdéseire adott válasznak. Közben igyekszem bemutatni azokat a forrásokat, amelyekből Trebitsch meríthetett. Végül kitérek arra, mi az, ami miatt a mai olvasó számára érdekes lehet Az emberiség hajnala vagy végzete c. könyv.

 

„… [A]mikor saját életünk gyakorlati problémáihoz érkezünk, amikor a nemzeti élet és jólét gyakorlati problémáit közelítjük meg, elveszítjük minden valóságérzetünket, minden mértékletességünket, minden gyakorlatiasságunkat, minden tudásunkat, minden józan intelligenciánkat.”[1]

 

Trebitsch tehát rögtön a kötet első esszéjében azt fejti ki, hogy minden egyéni és nemzeti szintű problémánk oka a racionális gondolkodás hiánya. A megoldás erre pedig egy olyan vallás követése, amely „az életről szóló valós és igaz tudás. […]És ez a vallás a Buddha tanítása.”[2]

 

A racionalitás iránti igény a vallási külsőségek elvetésében jelenik meg leginkább: „a valódi vallás nem ceremóniák és imák rendszere”[3] és abban, hogy mely tanításokat emeli ki a buddhista tantételek közül, melyekkel foglalkozik egyáltalán.

 

A SN. 12.15-es szuttát idézve (220-221.) két alaptanítást mutat be Trebitsch: azt, hogy a szenvedés forrása a ragaszkodás az öt halmazhoz, és azt, hogy az életet egy oksági törvénnyel, a függő keletkezés láncolatával lehet leírni. Tulajdonképpen mindkét tanítás arról szól, hogy a helytelen nézetek, és az általuk létrejövő helytelen tapasztalás, majd cselekvés okozzák „az élet problémáit.” Tehát azt implikálja, hogy az élet nagy rejtélyei racionális következtetések útján megoldhatók, csak a megoldást nem kívül kell keresni, mint eddig tette „az emberiség”, hanem önmagunkban.

 

A racionális megközelítés megjelenik Trebitsch szóhasználatában is, hiszen például a késztetéseket (szamszkárákat) „szerves folyamatok”-nak (organic processes) (221.), a pillanatot „időatomnak” (207.) nevezi. A könyv szinte minden esszéje tartalmaz valamilyen utalást valamilyen fizikai, kémiai vagy biológiai elméletre, amelyet a szerző az okság „egyetemes elvével” állít párhuzamba.

 

Bár Trebitsch csak Georg Grimmre hivatkozik közvetlenül, a szövegben számtalan olyan racionális elem található, amelyet a szerző a teozófiából, valószínűleg Henry Steel Olcottól, vett át. Az általa megrajzolt Buddha-képben visszaköszön a viktoriánus „gentleman” alakja, aki „tele van" „jóindulattal", „hálával" és „toleranciával." Aki „minden ember testvériségét" és a „férfias magabiztosságot" hirdette. Tehát Olcott olyan vallásként mutatja be a buddhizmust, amely tökéletesen megfelel a modern kor kihívásainak. Ő is – mint ebben a kötetben Trebitsch is – felvette a harcot az ellen a buddhizmus-kép ellen, amely azt nihilistának, pesszimistának, passzívnak, ritualisztikusnak és babonásnak mutatta be. Olcott – és így Trebitsch – buddhizmusa ezzel szemben aktív, optimista és tudományos.[4]

 

Grimm így fogalmazza meg tudomány és vallás viszonyát [5]:

 

„Tehát vallás és tudomány, most is, mint korábban, kibékíthetetlen ellenségekként állnak egymással szemben. Kétségtelen ugyanis az a tény, hogy a két szemben álló fél egyike sem tud győzedelmeskedni a másik felett. A vallás képtelen komoly mértékben felvenni a versenyt azzal a tudományos állásponttal, hogy még a legmagasabbrendű tudati működések (funkciók) is anyagi természetűek, és ez által azzal a doktrínával, hogy az ember esszenciája/lényegisége, amely feltehetően ezekből a működésekből (funkciókból) áll, a testi organizmussal együtt elpusztul a halálban. Másrészről viszont semmilyen tudomány nem tudja meggyengíteni azt az elemi alaptételt, amely minden vallás dogmatikájának alapzata: saját lényegiségünk/esszenciánk elpusztíthatatlanságának doktrínáját. Ez által meglehetősen egyértelműnek tűnik, hogy mindkét oldalon biztosan szorosan összefonódik az igazság és a tévedés, mindkét fél erőssége – vagy inkább legyőzhetetlensége – az általa fenntartott igazságban rejlik, a gyengesége pedig a tévedésben, amelyet az igazsággal társít.”

 

Grimm – és így őt követve Trebitsch – a tapasztalás folyamatát is ebből a kettősségből vezeti le, a Buddhának tulajdonítva ezt a gondolatmenetet.[6] Ezt A szamszára c. könyvében így fogalmazza meg Grimm[7]:

 

„Éppen ezért érvényes a valóság valamennyi megtapasztalható részletére a fenti megállapítás - tudniillik hogy »ez nem tartozik hozzám, ez nem én vagyok, ez nem az én egyéniségem«.

 

Aki meggyőződött ezen alapzat mindeneken túli megbízhatóságáról, az kétségtelen és nyilvánvaló tényként fogadja el a lények folytonos újjászületésének tanát, következőleg nem tud elzárkózni az elől sem, hogy be ne pillantson azokba a félelemmel és veszedelmekkel teli mélységekbe, amelyeket a lelkeknek haláluk során meg kell járniuk: a halál az ilyen lények számára a szó legszorosabb értelmében világvégét, pontosabban egy új univerzumba való átlépést jelent, méghozzá olyan átlépést, amelyet egy szintúgy szörnyűségesnek ígérkező utolsó ítélet fog megelőzni.”

 

Tehát Grimm nyomán Trebitsch azt állítja, hogy a testhez kötődő, mulandó érzékszervi tapasztalások világán túl létezik egy „én” (Self), amely nem anyagi természetű és örök, hiszen különben képtelen lenne megfigyelni, elgondolni és felidézni a biológiai lényünkhöz kötődő, mulandó tapasztalásokat. A személyiséget alkotó öt halmaz tehát az akarat által az anyagi világhoz kötődik, de mindenki rendelkezik egy olyan „én”-nel, amely mentes a szenvedéstől (de tapasztalni sem tud).[8]

 

Ezzel némileg át is tértünk a „romantikus” megközelítés területére, hiszen itt a transzcendensbe vetett hit egyik megnyilvánulását látjuk. A hétköznapi világunkon túl létezik egy másik világ, amely mentes a szenvedéstől, és ráadásul ez a másik világ a valóságos, és a hétköznapi tapasztalások világa az „illúzió.” Az oktatásról szóló cikkben írja Trebitsch az alábbiakat:

 

„És azt állítom, hogy csak a Buddha jól képzett tanítványa tudja, hogyan kell helyesen gondolkodni, mivel minden más lény annak a pusztító hatása alatt áll, amit a buddhisták úgy neveznek: káprázat, illúzió.”[9]

 

Valószínűnek tartom, hogy itt nem arról van szó, hogy a szerző a két igazság tanát csempészi be a szövegbe, sokkal inkább arról, hogy a teozófusok által oly nagyon kedvelt „Májá fátyla” képet[10] idézi fel, és tünteti fel buddhista tanításként.

 

A másik romantikus elképzelés, amely hangsúlyosan jelen van Trebitsch esszéiben, az az elgondolás, hogy a keleti emberek megőrizték azt az ősi bölcsességet, ami a nyugati kultúrából már kiveszett. Ezt a szerző úgy fogalmazza meg, hogy a nyugati ember diszkurzív módon gondolkodik, míg a keleti intuitívan és kontemplatívan[11], illetve úgy, hogy a nyugatiak csupán hiszik magukról, hogy bölcsek, tudásuk nem valódi bölcsesség, csak ismeretek és „puszta tények” összessége.[12]

 

Itt talán felfedezhető némi ellentmondás a szerző két megközelítése között, hiszen egyfelől a tényeken, tapasztalásokon és érveken alapuló gondolkodást propagálja, másfelől viszont éppen ezekről jelenti ki, hogy a „káprázat” birodalmához tartoznak, és „valódi én”-ünk megismerésével léphetünk túl rajtuk. Az ellenmondást talán feloldja az az általa is hangoztatott paradoxon, hogy a boldogság a nem-akarás révén érhető el.[13] Tehát amint belátom, hogy az általam tapasztaltak a saját projekcióim[14], nem a külvilágot – az úgynevezett tényeket – akarom már megismerni, hanem önmagamat szemlélem, aki ezeket a projekciókat létrehozza.[15] Így nem generálok újabb „káprázatokat”, hanem megismerem a „valódi én”-emet.

 

Miközben ez az elképzelés talán rokonítható az advaita védánta alaptanításával, Trebitsch az általa használt fogalmak és koncepciók döntő részét a teozófia már önmagában nagyon sokszínű eszmevilágából kölcsönzi. Az az alapgondolata, hogy a világ problémáinak megoldására egy egyetemes testvériséget kell létrehozni, hogy ez bizonyos kiválasztott vezetők segítségével történhet, és hogy ez racionális lépések végiggondolását, belátását, majd kivitelezésén át vezet – ezek mind a teozófia alapvető eszméi.[17]

 

Mivel Trebitsch nemcsak az egyén hétköznapi problémáiból keresi a kiutat a

buddhizmusban, hanem a társadalmi és politikai konfliktusokra is megoldást keres, tulajdonképpen tekinthetjük annak az irányzatnak az egyik első képviselőjének, amit ma „elkötelezett buddhizmus”-nak (engaged buddhism) nevezünk. Most egy pillanatra felejtsük el, hogy mi minden nem igazán buddhista, amit a Buddhának tulajdonít, és nézzük meg az alapkoncepcióját.

 

Azt állítja, hogy mindenki önmagáért felelős, saját sorsának jobbra fordulását csak önmagától várhatja. Ez azt is jelenti, hogy mindenkinek megvan a szabadsága arra, hogy a saját helyzetét átlátva változtasson a gondolkodásmódján és viselkedésén, és ez által boldogabb ember legyen.[18] Tehát Trebitsch – az ő értelmezésében – a Buddha szavai segítségével megoldást kínál az élet egzisztenciális kérdéseire, ami a Batchelor-féle felosztás harmadik kategóriája volt.

 

Így mondhatjuk azt, hogy Trebitsch buddhizmusa egyszerre racionális, romantikus és a létezés problémájával való intenzív foglalkozást követeli meg – miközben kételyek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy buddhizmus-e egyáltalán, amit ő annak lát és láttat.

 

Az általa bemutatott eszmefuttatásokat olvasva jogosan kételkedhetünk abban, hogy Trebitsch valóban a Buddha tanítását adta-e tovább. De ha a könyv befejeztével visszaolvassuk a bevezetést, láthatjuk, hogy módszerében – a könyv meta-szintjén – mindenképpen buddhistának tekinthetjük őt. Hiszen eleget tett annak az ígéretének, hogy bemutatja a problémát, a probléma okát, a probléma megszüntetésének lehetőségét, majd az ahhoz vezető utat[19]; hogy mi legyünk azok, akik eldönthetik, hogy ez Az emberiség hajnala vagy végzete-e.

---