(Trebitsch-Lincoln, Ignác (Abbot Chao Kung). 1937. Dawn or doom of humanity. Shanghai: The Shanghai Times. p. 7-77)
Előszó (Foreword)
„Eljött az ideje, hogy az Emberiség számot vessen”, így hangzik a könyv első mondata. Majd a szerző rátér a könyv fő kérdésére: mi az élet, miért problematikus (egyéni és társadalmi szinten), mi az, ami nem oldja meg az élet problémáit, és mi az, ami megoldja.
Bármely nemzet jövőjének alapja (The foundation of any nation’s future)
Ebben az esszében Trebitsch kifejti, hogy minden nemzet felemelkedésének záloga egy olyan ideológia, olyan közös gondolat, amely praktikus és hasznos, nem csak üres frázis. Szerinte azért van szükség egyetlen jól megfogható ideológiára, mert a Föld összes nemzete valamilyen módon egymáshoz kapcsolódik, és aki nem alkalmazkodik ehhez a trendhez, azt a többiek „bekebelezik”. Egy ilyesfajta nemzeti ideológia azonban csak akkor életképes, ha megfelel bizonyos „egyetemes törvényeknek”. Ezek közül az első és egyben legalapvetőbb az (lenne), hogy mindannyian emberi lények vagyunk. Trebitsch szerint a világban található rossz egyik legfőbb oka épp ennek a magától értetődő igazságnak a figyelmen kívül hagyása. A nemzeti ideológiákban – pl. „Németország mindenek felett”, „Uralkodj, Anglia” – ennek épp az ellentétét találjuk. Trebitsch saját első alapelvét így fogalmazza meg: „Minden ember testvérisége! Minden nemzet testvérisége!”. Tehát a megoldás szerinte az lenne, ha a nemzeti törekvések harmonizálnának az univerzális igazságokkal, és így a nemzeteket nem vakítaná és pusztítaná el saját rasszizmusuk, önérvényesítésük, büszkeségük, amely a mások elleni erőszakban nyilvánul meg, de aztán visszahat rájuk. Ha a nemzetek elfogadják „minden ember testvériségét”, akkor olyan további elveket is követnek majd, mint pl. „a boldogság nem szorítható földrajzi határok közé”, „az Igazság a legfőbb Hatalom”, „a rossz dolgok nem tehetők jóvá az által, hogy elsütünk néhány fegyvert vagy embereket ölünk”, „mindenkinek joga van segíteni a másikon”. Így a szűklátókörű és fojtogató nacionalizmus helyett olyan politikát ajánl, amelyben az (általa univerzálisnak nevezetett) emberi jogok érvényesülni tudnak, miközben a nemzet megtartja saját karakterét, nem veszik el az internacionalizmus szürkeségében.
Lokális nemzeti problémák kontra univerzális emberi problémák (Local National Problems vs. Universal Human Problems)
A második esszé ugyanazt a témát járja körül, mint az első, azonban más nézőpontból. Míg a fentiekben Trebitsch csak elkülönítette az egyetemes alapelveket a nemzeti érdekektől, itt már a köztük lévő hierarchiáról beszél. Ezt abban a keretben fogalmazza meg, hogy a lokális problémák megoldásával semmivel nem jut előbbre az ember, az egyetemes problémák megoldásával azonban a lokális gondok is felszámolódnak. Hosszan sorolja, hogy a „nyugati világ” egész történelme ilyen kudarcokkal van tele, hiszen a vezetők mindig nemzeti szinten kerestek megoldást. Állítása szerint ezeknek a lokális gondoknak egy része nem is valós, csak képzeljük, hogy a probléma – pl. a Habsburg-ház restaurációjának kérdése – létezik. Tehát a problémákat úgy oldhatjuk meg, ha megtaláljuk mi az, ami közös az egész emberiségben.
Ennek bemutatására Trebitsch egy metafizikai kitérőt tesz. Kissé elnagyolt gondolatmenetének lényege az, hogy a világ számunkra is megtapasztalható működése mögött egy erő (Force) működik, amely nem más, mint a – tovább oszthatatlan – négy nagy elem (kohézió, mozgékonyság, kiterjedés és hő). Ezek a minőségek alakulnak át számunkra is érzékelhető látványokká, hangokká stb. Így ez az erő, amit Trebitsch a „vak akarat”-tal azonosít, felveszi az érzékszervi észlelések „öt maszkját”. Az érzékelés által azonban hiába tudatosítjuk ezt a sürgető akaratot, az mégsem talál kielégülést, folyamatosan „nyomul előre” „az Ürességben”, és kialakítja „a tudatos élet változatos formáit”: az állatokat, az embereket. Az emberek pedig tovább osztódnak törzsekre, rasszokra, nemzetekre.
Ezek után a szerző felteszi azt a kérdést, hogy akkor hogyan lehet mégis bármilyen módon javítani a világon, hogyan mentheti meg az emberiség önmagát. A válasza erre az, hogy ezt csak az egyén teheti meg, a tömeg – az emberiség együtt – erre nem képes. Az esszé utolsó mondata azonban nem azt sugallja, hogy ez bárki lehetne. Az „egyén” itt egy olyan vezetőt jelent, aki az egész emberiség számára utat mutat.
Szükségünk van egy Vezetőre! (Wanted: A Leader!)
A 3. fejezetben Trebitsch egy olyan ideális vezető tulajdonságait mutatja be, aki nem pusztán egy helyi politikai erő, hanem olyasvalaki, aki az univerzális problémákra is megoldást tud adni. Szerinte az ideális vezető bölcs, hajlíthatatlan akaratú, tiszta tudatú (pl. mentes az önzéstől és a befolyásolhatóságtól) és jóságos. Ha lenne ilyen ember, akkor az nyíltan fellépne az egész emberiség érdekében, nem pedig a háttérben egyezkedne a politikusokkal. Olyan vezetőre lenne szükség, aki nem azt adná az emberiségnek, amire az vágyik, hanem amire szüksége van – de nem lenne diktátor –, aki a „mérgező materializmus” helyett szellemi és erkölcsi értékeket hozna az emberek életébe, aki a múlt tévedései és hazugságai közül kivezetné az emberiséget olyan körülmények közé, ahol a bölcsesség, az igazság és a jóság uralkodik.
A jó kormányzás alapelvei – bárhol, bármikor (Principles of Good Government Anywhere, Anytime)
„A kormányzás legfőbb jellemzője minden korban és mindenhol kétségtelenül a butaság volt”, állítja Trebitsch. Szerinte azért, mert a hatalmon lévők soha nem hallgatnak a bölcsekre, mert a kormányzatok kisebb egységekből állnak, akik mind a saját érdekeiket akarják érvényesíteni, és végül, de nem utolsó sorban, mert a kormányok is épp olyan – gyakran középszerű – emberekből állnak, mint amilyenek mi magunk vagyunk.
E mellett felteszi a kérdést is, hogy mennyire magától értetődő a kormányzat paternalista volta. Ennek eldöntéséhez megvizsgálja, hogy az egyén élete milyen viszonyban van a társadalmi csoportok szerveződésével, azok ideológiai alapjaival. Szerinte minden olyan eset, amikor egy csoport a saját identitásának megerősítésére megkísérli háttérbe szorítani az egyént – ilyen a fasizmus, a szocializmus, a kommunizmus, a feudalizmus –, a rossz kormányzásnak egy-egy példája. A csoportoknak az egyének együttműködése révén kell(ene) létrejönniük, mivel az „élet szigorúan individuális”, „individuumként feltétlenül kapcsolatba kerülünk más egyénekkel”, „az individuális élet csak úgy lehetséges, ha másokkal együttműködünk, ez a csoport, és a csoport egyik tagja sem akarhat vagy várhat el többet [a csoporttól], mint bárki más”. Trebitsch szerint mindez igazolja, hogy a paternalista kormányzás az „igazi”, amikor a hatalmon lévők „jó apaként” gondoskodnak mindenki egyéni igényeiről, hiszen – mint ahogyan már az előző fejezetben láttuk – az egyén nem tudja felismerni saját boldogulásának útját, és szenvedést okoz önmagának és másoknak. Tehát a kormányzat feladata felszámolni a társadalmi igazságtalanságokat és mindenki számára biztosítani a szabadságot.
Trebitsch szerint a kormányzatok bukásának az az oka, hogy – az egyénekhez hasonlóan – megfeledkeznek azokról az „egyetemes törvényekről”, amelyek az együttélést biztosítják és amelyeket a „józan ész” diktálna, és ehelyett átadják magukat a vágyaknak és önzésnek. Ezzel lehetetlen helyzetbe hozzák a társadalom bizonyos csoportjait, ezáltal pedig megnehezítik az egyének életét. A szerző tehát itt is arra hivatkozik, hogy az „emberi faj” ugyanolyan „elvek” alapján él, bármi is legyen az éppen aktuális, helyi politikai rendszer. Elérkezett a globalizáció kora („the Planetary Age”), állítja Trebitsch, de ez nem jelenti azt, hogy az uniformizálás (és így pl. a kommunizmus) megoldás lenne minden nemzet számára.
A szerző visszatér az első esszében már megfogalmazott gondolathoz, hogy meg kell találni az egyensúlyt az egyetemes törvények és a helyi sajátságok között. Ez lenne az ideális kormányzás alapja. Szerinte ennek az elvnek az Alkotmányban is meg kellene jelennie. Felsorolja azokat az egyetemes jogokat, amelyeket szerinte minden kormányzatnak biztosítania kellene az egyének és csoportok számára. A 29 pontból álló lista tartalmaz a mai olvasó számára magától értetődő elemeket, mint pl. a szólás-, gyülekezési- és vallásszabadság, de meglehetősen furcsákat is, mint pl. hogy a gyermekek az iskolában tanuljanak meg „élni”, gondoskodni a testükről és a tudatukról illetve hogy az újságok nem publikálhatnak hazugságokat és féligazságokat Trebitsch maga is írja, hogy tudatában van annak, sokan utópiának tarthatják ezt az elképzelést, amelyet ez a lista tükröz, de szerinte ez a megközelítés „felettébb gyakorlatias”. Hozzáfűzi, hogy minden nemzet kormánya az adott közösség többségének támogatását kell hogy élvezze, és tagjai csak őszinte, igazságos és jószándékú emberek lehetnek. Majd felteszi a kérdést, vajon ez lehetséges-e egyáltalán, miközben megjegyzi, hogy bár szinte minden kormány hazudott és rossz szándékkal járt el, ugyanezt a magatartást megtorolta, ha saját nemzetének állampolgárai gyakorolták azt.
Ebben a helyzetben két megoldást javasol Trebitsch: a kormányok vagy ne hangoztassák azokat az elveket, amelyeket ők maguk sem tudnak követni, vagy igenis tevékenykedjenek az önmaguk által szabott törvények és univerzális értékek szerint. Majd, természetesen, ez utóbbit fejti ki részletesen, elsöprő lendülettel követelve az egyetemes igazmondás, igazságosság és jóság alapelveinek betartását a politika minden területén. A harmadik követelmény, amelyet a politikusokkal szemben támaszt, és amely már szintén megjelent a 29 pontból álló listában, az az, hogy a politikusok ne folytassanak semmilyen üzleti tevékenységet, hanem életüket teljes mértékben a kormányzásnak szenteljék. Elképzelése szerint a kormányzat maga se folytasson üzleti tevékenységet, hanem a közszolgáltatásokat mint pl. a posta, vasút stb. bízza rá olyan kormányzati vállalatokra, amelyek nem folytatnak politikai tevékenységet. Szerinte a kormányzatnak nem szabad beavatkoznia banki ügyletekbe, mert ez „korrupcióhoz vezet és aláássa a nemzet prosperitását. A kormányzatnak biztosítania kell a személyes szabadságot az állampolgárok számára, illetve létrehozni egy olyan törvénykezési és jogrendszert, amely képes igazságot szolgáltatni. Trebitsch is megjegyzi, hogy nem létezik tökéletes igazságszolgáltatás, és ezt szerinte nagyon jól ábrázolja Justitia alakja.
A törvények, etikai szabályok keletkezhetnek egyszerűen azért, mert az embereknek és embercsoportoknak valahogyan együtt kell tudni élniük. Tehát bizonyos törvények, szabályok ezt biztosítják, és (önmagukban) semmi közük az igazsághoz, az igazságossághoz. Ezen kívül születhetnek bizonyos szabályok azért, mert az emberek valamiféle belső etikai érzékkel születnek, tudják mi a „jó” és „rossz”, függetlenül a tényleges törvényektől. A harmadik mód pedig az lehet, ha egy „önző” ember vagy csoport a saját szabályait, törvényeit ráerőszakolja a többiekre. De az valódi Igazságosság, állítja Trebitsch, soha nem önző, soha nem bosszúálló, hanem a közép, ahol nincsenek szélsőségek, nincsenek ellentétek. „Az Igazságosság az Igazság!” (Justice is Truth!) Tehát az igazságszolgáltatásnak pártatlannak kell lennie, a kormányoknak erről az egyensúlyról kell gondoskodniuk. Trebitsch azt javasolja, égessenek el minden törvénykönyvet, hiszen az igazság(osság) nem emberi (léptékű), hanem univerzális, és mivel nem kodifikálható, nagyon gyakran maguk a törvények okozzák az igazságtalan döntéseket. A jelenlegi rendszer helyett bevezetné minden ügy publikus tárgyalását, és a kormányzat támogató, paternalista szerepét kiterjesztené a bíróságok, börtönök és a rendőrség munkájára is. Ezeknek az intézményeknek így nem a büntetés, az illető „elpusztítása” lenne a feladatuk, hanem az egyetemes etikát sértő magatartás „kiigazítása”, amely biztosítaná az emberek és csoportok békés és boldog együttélését.
(Az inspirációt ehhez a poszthoz Tiboru Trebitsch 1.0-ja adta.)
