(Trebitsch-Lincoln, Ignác (Abbot Chao Kung). 1937. Dawn or doom of humanity. Shanghai: The Shanghai Times. p. 216-243.)
Trebitch jogosan jegyzi meg, hogy a „naiv ember számára” éppen a fent felsorolt érzetek, észleletek, a tudat tevékenységei és a tudatosság alkotják a lelket, a halhatatlan szellemet. De bizonyítható, hogy test nélkül nem létezik elmebeli vagy tudati aktivitás, az érzékszervek nélkül nem létezik észlelés, és így érzékelés és gondolkodás sem. Tehát ha létezne (a testtől elkülönült) lélek, annak az érzékszervek nélkül is működnie kellene, képesnek kellene lennie a látásra, hallásra stb. illetve képesnek kellene tennie a testet arra, hogy pl. tapintás útján érzékeljen ízeket.
Az érzékelés folyamata úgy zajlik, hogy a különféle érzékszervek kapcsolatba kerülnek az érzéktárgyakkal. Enélkül a kapcsolat nélkül nincs érzékelés. A gondolkodás és érzés képessége a testtől függ, nem létezhet attól elkülönülten. Trebitsch számára ez egy újabb érv a reinkarnáció mellett, amire itt sem tér ki.
„A Buddha annak tagadásával, hogy létezne egy testtől független tudatos vagy tudattalan lélek, éles demarkációs vonalat húzott önmaga és minden valaha is létezett vallási tanító közé. És mégis, mint ahogyan láthattuk, azt állította, hogy elérte a haláltalanságot és ezt a célt ígérte meg mindenkinek, aki követi őt.”
„…[M]inden felfogható dolog ki van téve a változásnak és a halálnak. […] Ha visszavonom magam attól, ami a halál és amit ugyanakkor nem-én-ként fogtam fel, akkor megsemmisítettem az én-emet?” – teszi fel a retorikai kérdést Trebitsch. A válasza pedig az lesz rá, hogy nem állíthatjuk, hogy „én vagyok”, ha nem látok, hallok, szagolok, ízlelek, tapintok és gondolkodom, tehát ha visszavonom magam a nem-énként felfogott mulandó tapasztalás területéről. Az a tény azonban, hogy erről tudok gondolkodni, vagyis a tapasztalásra vissza tudok emlékezni, egyenlő annak a kijelentésével, hogy időtlenek vagyunk – vonja le a konklúziót, sokkal inkább saját időről szóló gondolatmenete, mint ennek a következtetésnek a végigvitele alapján, a szerző.
„A Buddha mondta” kezdettel a SN. 12.15-ből idézi Trebitsch a Kaccsánának adott tanításnak azt a részét, amikor a Magasztos arról beszél, hogy ő a világ mulandóságát tanítja, sem azt hogy „minden létezik”, sem azt, hogy „semmi nem létezik.” Minden szenvedés oka a változó halmazokhoz – és így az én-ünkhöz – való ragaszkodás, ennek belátása a helyes nézet. Ez a – sem eternalista, sem nihilista – tanítás a közép útja, amelyet a Magasztos a függő keletkezés kifejtésével mutat meg ebben a szuttában.
Sajnos, nem találtam meg, honnan idézi a szöveget Trebitsch, de a függő keletkezésben a náma-rúpára használt „bodily organism” miatt valószínűsíthető, hogy Georg Grimm fordításáról van szó, mert ő használja előszeretettel ezt a fogalmat.
„Amit »létezőnek« (being) hívunk, pusztán csak szerves folyamat, amely jól leírható okság szerint keletkezik és szűnik meg.” Tehát itt a szerző visszatér ahhoz az alapgondolatához, hogy a változó világ „pusztán” fizikai és/vagy biológiai folyamat. Majd áttér arra, hogy a ragaszkodás az, amely ezt a fizikai-biológiai folyamatot fenntartja. „Ameddig ragaszkodom egy új személyiséghez, a halál nem pusztítja el ezt az okságot. Az általam generált okok okozatai (hatásai) rám fognak visszahullni valamelyik következő életben, senki másra.”
A egyetemes etikai törvények ezeken az egyetemes tényeken alapulnak, és az okság törvényét nem törlik el a vallási ceremóniák és papok. Vagy másképp fogalmazva: mindenki felelősséggel tartozik a saját tetteiért, semmiféle hit nem mentesíti ez alól. Tehát a Buddha tanítása alapján kell létrehozni az új etikát ebben a „gyorsan felbomló világban”, írja Trebitsch.
Mindenki boldogságra törekszik, de ez két kérdést vet fel. Egyrészt, hogy létezik-e a boldogságnak egyetemesen, mindenki által elfogadott meghatározása, másrészt pedig, hogy elérheti-e mindenki ezt a boldogságot. A boldogságot az érzékszervi örömökben keresi az emberiség és az akarata segítségével próbálja elérni azt. Azonban az ilyen akarattal megszerzett boldogság nem lehet egyetemes, hiszen összeütközésekhez vezet, akár nemzetek szintjén is.
A Buddha, ezzel szemben, azt tanítja, hogy a boldogság a nem-akarás segítségével érhető el. Az akarás (akarat) soha nem ismer határokat, mindig többet akar, és csak kevesek tudják így elérni a boldogságot, hiszen más kárára teszik azt. Ezzel szemben a nem-akarás behatárolható, és mindenki számára elérhető. „Az akarás az állandótlanság világába visz el bennünket, a nem-akarás kiszabadít bennünket az állandótlanság világából. Az az etikai törvény (Törvény), amely minden lény számára biztosítja a teljes boldogságot.”
Így tehát az a boldogság, amire törekednünk kell, „a nyugalom, erény és bölcsesség eredménye, azok kvintesszenciája.” Ezt úgy tudjuk megteremteni magunkban, ha belátjuk személyes felelősségünket, azt az „egyetemes etikai törvényt”, hogy „bármit teszek, azt magamnak teszem. És ez [a hozzáállás] az, amely el tud pusztítani minden rosszat, mivel senki nem teheti boldogtalanná önmagát.”
„Mi az élet?” – tér vissza Trebitsch az esszé alapvető kérdésére. Az élet a gondolati és akarati cselekedetek összessége, mondja. Ezek a cselekedetek az érzékszervi tapasztalásokból születnek, és „én magam projektálom ki őket magamból”. „Az élet tehát események kaleidoszkopikus képe, amelyet a gondolatom és akaratom segítségével én alkotok meg és alkotok újra (folyamatosan), és vetítem ki önmagamon kívülre, magam köré. Az élet az érzékszervi tapasztalásokon alapuló tudati tevékenység varázslata.”
„Amit észlelek, azt érzékelem. Amit érzékelek, azt formálom gondolatokká (szintetizálom). Amit gondolatokká formálok, azt vetítem ki a térbe. Amit kivetítek a térbe, ami tehát ez által feltételektől függ, az lép be a látás révén – múlt, jelen és jövőbeli formaként – a tudatosságba, (és ugyanígy a többi érzékszervvel) … az lép be a tudat tevékenysége révén – múlt, jelen és jövőbeli tudati képként – a tudatosságba.”
„Mi a világ?” – folytatja Trebitsch az esszé második nagy kérdésével az összegzést. „A világ a projekcióim összessége, teljessége. Ezért a világ nem stabil, állandó entitás, nem stabilan fennálló szubsztancia, hanem egy folyamatosan változó vetítővászon, amelyre én vetítem a mozgóképeket. A világnak nincs valódi, rajtam külön álló és kívül levő létezése. Mivel ez így van, mindannyian különböző világokban élünk, a saját magunk létrehozta világban. […] Én magam is különböző világokban élek az életem különböző szakaszaiban. […] Egyik pillanatban az optimizmus világában élek, máskor meg a pesszimizmus világában.”
Ezzel a gondolatmenettel már áttér Trebitsch a „világ” problematikájáról az „én” és a „világ” viszonyának kérdésére. Hiszen, mint hozzáteszi: a világ egyszerre a vetítővászon és a saját projekcióm – tehát egyszerre tőlem független érzékszervi észlelet és saját tudatom terméke.
Minden alkalommal, amikor akarunk valamit, egy erőt (Force) hozunk létre. Ez az erő az, ami a projekciót, a kivetítést „kilöki, kierőszakolja.” Amikor megszűnik az akarat, megszűnik ez az erő, amely mindent mozgat az alábbi négy modalitás szerint : kohézió, kiterjedés, mobilitás/mozgás, hő (rezgés). „A világ a tudatunkban keletkezik és abban szűnik meg."
Az ember azért projektál folyamatosan, mert soha nem elégedett, állandóan keres, kutat valamit. A szenvedéstől, az élet nehézségeitől akarunk megmenekülni, ezért kutatunk folyamatosan. A problémáktól menekülve minden létező a boldogságot keresi. Az egyének és a nemzetek pusztán az anyagi (material) dolgokra összpontosítottak, és megfeledkeztek arról, hogy ők maguk projektálják ezeket a vágyakat a világba.
Tehát csak akkor vezetheti vissza a vallás az emberiséget az IDŐTLENSÉG felismeréséhez (realization), ha az igazi vallásra alapozva nemzeti szinten rekonstruáljuk a vallást, a mindenkori és mindenholi tapasztalásaink múlékony és tünékeny igazságának és valóságának megfelelően.” Az nem derül ki az esszéből, hogy mit ért a szerző „nemzeti szinten” létrehozott valláson, de talán feltételezhető, hogy arra utalhat, hogy mindig az aktuális, helyi problémák felismerésén keresztül jutunk el egy magasabb rendű igazság felismeréséhez.
Az emberek többsége behunyja a szemét „az élet könyörtelen valóságával szemben”, és ezért találjuk magunkat újra és újra soha nem szűnő nehézségek között. Ez nemcsak egyéni, hanem nemzetek szintjén is így van, a nemzetek vezetői pedig fegyverekkel próbálják megoldani ezeket a nehézségeket.
Hogyan lehet ezt a vallási, világnézeti rekonstrukciót végrehajtani egyéni és nemzeti szinten? Hogyan hozható létre Minden Ember Testvérisége? A vallások története azt mutatja, hogy az emberiség nem találta még meg a választ ezekre a kérdésekre, hiába a fejezik ki, hiába jelenítik meg a vallások az örök boldogságkeresést. Az ember életére azonban nagyobb hatással vannak a korrupt politikusok és a politika, mint saját vallási hite. A vallások ez idáig nem tudták befolyásolni a politikusokat, hanem éppen fordítva, a politikusok akarják irányítani a vallásokat. Most, hogy az egész civilizált társadalom szétesni látszik, a politikusok a vallás felé fordulnak, állítja Trebitsch. De a már létező vallások nem segíthetnek, mivel [képviselői] korruptak, megvesztegethetők. Új vallásra van szükség, és ez „a valódi vallás nem ceremóniák és imák rendszere, [hanem] ez a vallás az életről szóló valós és igaz tudás. Ezzel a vallással felszerelkezve, ez által a tudás által vezérelve tudni fogjuk, hogyan győzzük le a gonoszság és tévedés erőit, melyek ebbe a szenvedéstömegbe taszítottak minket. És ez a vallás a Buddha tanítása.”
A következő oldalon Trebitsch kihangsúlyozza, hogy ha eddig nem segítettek a különféle vallások a szenvedés megszüntetésében, akkor érthetetlen, hogy miért várjuk, miért reménykedünk abban, hogy a jövőben így lesz. Azonban nehéz megválni az általunk már ismert nézetek, vallások nyújtotta támogatástól, hiszen azt hisszük róluk, hogy átsegítenek bennünket az élet viszontagságain. Mint ahogyan a villámlás megmagyarázható a korábbi elképzelés helyett, hogy az istenek büntetése, racionális érvekkel, ugyanígy „a szenvedés problémáját a racionalitás (reason), ismeret és bölcsesség segítségével kell megoldanunk, nem pedig imák, rítusok, ceremóniák és babonák segítségével.”
Azért szenvedünk, mert amit vakságunkban boldogságnak hiszünk, az valójában szenvedés. Azért szenvedünk, mert akarunk, és amit akarunk, az pusztán egy fantom. Ez a fantom pedig az az elképzelés, hogy a változás valami maradandót, örök érvényűt hozhat létre. Tehát csak újabb szenvedéseket okozunk magunknak, ha a mulandó tapasztalatok területén keressük a boldogságot. Ezzel szemben, ha felismerjük időtlen voltunkat, ki tudunk lépni ebből a körből. Trebitsch ismét kihangsúlyozza, hogy az ember időtlen, hiszen fel tudja idézni a múltat s el tudja képzelni a jövőt, majd egyesíteni tudja őket az örök jelenben, a MOST-ban.
Ezt a metafizikai igazságot a szerző ismét visszavetíti az etika szintjére, mondván, hogy mindaz, amit tettünk, benne van a mostani életünkben, de óvatosnak kell lennünk, hiszen mindaz, amit most teszünk, az lesz a jövőnk.
Ha valaki azt hiszi, hogy csak azért mert a „kormányzat” tagja néhány hónapra, akkor megmenekülhet saját projekcióinak következményeitől, az természetesen téved. Ezek még a halállal sem tűnnek el, hiszen valahol lennünk kell akkor is, mivel időtlenek vagyunk. „Lehet, hogy most nagy ember vagy”, szólítja meg az olvasót Trebitsch, de „azt fogod learatni, amit elvetettél”, hiszen „magaddal viszed a magot.”
A bölcsek minden korban az erényességre és a bölcsességre alapozták az életüket. „Az erényesek boldogan élnek.” „A gonoszak kínok közepette.” Azért, mert mindig mindent magunkban és magunkkal viszünk. Mivel időtlenek vagyunk, semmilyen változás nem töröl el bennünket, semmilyen mozgalom nem sodor el. „Mi magunk készítjük és alkotjuk az életünket, magunkkal és magunkban cipeljük a múltunkat, jelenünket és jövőnket.”
Itt az ideje annak, hogy az ember elhatározza magát és újra alkossa az életet ezek alapján a valódi elvek alapján. Ehhez olyan tudásra van most szükség, amely „örök igazságokon alapul, és amely üdvös eredményekre vezet az életben, legyen az [a létezés] egyéni vagy nemzeti [szintjén].” Minden olyan akarat és tett, amelynek ez a tudás az alapja, „életünket összhangba hozza az objektív Valósággal”.
A nyugati embernek (you in the Occident) az a hatalmas hibája, hogy soha nem tudja abbahagyni a rohanást, hogy egy pillanatra megálljon gondolkodni. De most meg kell állnunk, követeli a szerző, dönteni kell, hogy véghez akarjuk-e vinni, mindazt, ami ebben a könyvben le van írva, és ha mellette döntöttünk, kivitelezni azt. Ehhez azonban tisztában kell lenni azzal, mi az igazság, mi a helyes és helytelen. „Mi az Igazság? Az Igazság minden. Az ember, ha tudni akarja, tudja, mi az igaz és mi a hamis.”
Az emberiség – és ez különösen a mai korban látszik jól – az illúziók, hazugságok, igazságtalanság, gyűlölet ördögi körében forgott és forog. És mindez az igazság, igazságosság és jóság látszata mögött zajlik. Örökre így kell ennek lennie? – sürgeti Trebitsch az olvasót. Vagy sikerül mindaz, amit az „az élet rejtélyét” magyarázva megoldásként felvázolt, és „[ú]jrateremtjük az egész emberi társadalmat?” (Will you reconstruct the whole human society?)
