Az igazi Trebitsch

Egy szakdolgozat utóélete: kis színesek Trebitsch-Lincoln Ignác/Csao Kung apát "Az emberiség hajnala vagy végzete" c. könyvéről

trebitsch: Chao Kung

Az emberiség hajnala vagy végzete #2

2010.01.06. 09:12 | ron | Szólj hozzá!

(Trebitsch-Lincoln, Ignác (Abbot Chao Kung). 1937. Dawn or doom of humanity. Shanghai: The Shanghai Times. p. 78-165. és 245-247.)

Ingyenes oktatás (Free Education)

„Minden állampolgár számára ingyenessé kell tenni az oktatást.” Trebitsch szerint az oktatásnak függetlennek kell lennie az egyén anyagi helyzetétől, mert az minden állam, és így minden társadalom érdeke, hogy az állampolgárok jól képzettek legyenek. Az ingyenes oktatás megvalósul háború idején – hiszen a sorkatonák elméleti kiképzést is kapnak –, de ennek békeidőben is így kellene lennie a 6 éves alapképzéstől, amelyben minden gyermek részesül, egészen a felsőoktatásig. Elképzelése szerint a tehetős szülők továbbra is fizetnék a gyermekek bentlakásos iskoláját, a szegények ilyen költségeit viszont az állam fedezné. Így tudná az általa kigondolt rendszer kiküszöbölni a kapitalizmus „mérgező” hatását, hogy pusztán anyagi javak birtoklása révén egyesek számára hozzáférhetők bizonyos dolgok, míg mások számára nem. Az ingyenes oktatás csökkentené az osztály-öntudatot, és a pénz egyenlőtlen elosztásának újratermelődését, és a jól képzett polgárok jelentik „bármely nemzet legjobb tőkéjét”.

Ebben a fejezetben ír Trebitsch arról is – amit már említett a helyes kormányzásról szóló felsorolás 22-es pontjaként –, hogy alapvető lenne, hogy nem örökölhetnének nagyobb vagyont olyanok, akik legalább öt évig nem voltak pénzkeresők (kivéve a nőket, de ők sem kapnák meg egy összegben az örökséget), hiszen szerinte „több embert tett tönkre a gazdagság, mint a szegénység”. Kitér a 23-as pontra is, amely szerint az állam „a józan ész, az igazságosság, és nem emberalkotta törvények szerint” felügyelni hivatott az üzleti vállalkozásokat, és beavatkozni, ha visszaéléseket tapasztal. Majd megemlíti a 25-ös pontot, amelyben egy olyan, külön erre a célra választott bizottság létrehozását javasolja, amelyhez bármely állampolgár fordulhat panaszával akár szóban, akár írásban. Mivel a 24-es pont az üzleti vállalkozásokról szólt, valószínű, hogy eredetileg az ezekkel kapcsolatos panaszokat vette a 25-ös pont alá a szerző, de ebben a fejezetben Trebitsch úgy folytatja, hogy a kormányzat tagjai sem feltétlenül tökéletes emberek, tehát minden állampolgárnak biztosítani kell a jogot, hogy még a legmagasabb politikai státuszt betöltő személyekre is panaszt tehessen. „Hány forradalom megakadályozható lett volna így!”, sóhajt fel a szerző a fejezet végén.

A sajtó (The Press)

Ebben az esszében a lista 26-os pontját fejti ki Trebitsch, azt szorgalmazva, hogy meg kell teremteni a valódi sajtószabadságot, amely – mint már arról korábban szó volt – azt is jelenti, hogy az újságok nem publikálhatnak féligazságokat és nem rágalmazhatnak meg senkit. Meglátása szerint sajtó a „jó és rossz nagy erejű forrása”, amely „friss vízzel” vagy „méreggel” táplálja az embereket. Egy olyan törvényszék létrehozását javasolja a szerző, amely felügyelné a 26-as pontban leírtak betartását, és ennek kivitelezésére Trebitsch – a jó kormányzásnál leírtakkal megegyezően – ismét csak nem a szabályok kodifikálását szorgalmazza, hanem a „józan észt” mint alapelvet.

Folytatva az előző fejezet gondolatmenetét, a szerző arra kötelezné a kormányokat, hogy biztosítsák a sajtó számára azt a szabadságot, hogy az kritikával élhessen a kormányzattal szemben, és leleplezzen minden olyan üzleti vállalkozást, amely valamilyen visszaélést követ el. Ezt az átláthatóságot Trebitsch annyira alapvetőnek tartja, hogy külön szigetre száműzné azokat a kiadókat és szerkesztőket, akik pl. anyagi érdekből nem hozzák nyilvánosságra az ilyesfajta ügyeket.

A 27-es pont a hazugság kérdésével foglalkozik, melyről Trebitsch kijelenti, hogy „a legbutább dolog a világon, és emellett a legnagyobb bűn”. „Ha képtelenek vagyunk kiirtani életünkből a hazugságokat, semmi értelme bármi mást is tennünk.”
A vallásgyakorlás szabadságáról szó 28-as pontról az utolsó fejezetben lesz szó, írja a szerző, mivel az ennél több figyelmet érdemel. Valójában ez a könyv utolsó előtti fejezete, Az élet rejtélye című esszé.

A 29-es pontban a szerző ismét megfogalmazza azt, hogy a kormányoknak az egyetemes törvények, erkölcsi elvek szerint kell működniük, és csak akkor nyerik el az állampolgárok támogatását és engedelmességét. Az Alkotmányt ilyen univerzális elvek alapján kell megfogalmazni, nem pedig a kormányzat szervezeti vagy működési szabályzataként. Tehát a sajtóról szóló fejezet végén Trebitsch visszakanyarodik a helyes kormányzás témaköréhez.

E rész lezárásaként Trebitsch azt állítja, hogy az általa felsorolt 29 kritérium „örök érvényű igazság”, amelynek végül mindenki „engedelmeskedni fog”. A lista figyelmen kívül hagyása pedig „az összes nemzetet romlásba fogja dönteni”. Végül Lao Ce néhány – az államról és törvényről szóló – idézetével zárja a fejezetet.

Nemzetvédelem (National Defence)

Ennek az esszének a bevezetésében a szerző biztosítja az olvasót arról, hogy minden egyes szónak, amit leír, ismeri a jelentését, és valóban azt írja le, amit gondol. Erre azért van szükség, mert bár az egész politikát áthatja az igazságnak álcázott hazugság, a nemzetvédelem az a terület, ahol ez a legkézzelfoghatóbb. Trebitsch hangsúlyozza, hogy éppen ezért nagyon óvatosan kell megválogatnia a szavait, hiszen azok már komoly jelentésváltozáson estek át. Rámutat, hogy a „védekező háború” (defensive war) kifejezést már annyiszor használták és kihasználták, hogy a közvélemény már nem hiszi el, hogy egyáltalán létezik ilyen. „Bizonyos körülmények között mindenkinek joga és kötelessége megvédeni önmagát”, hangoztatja a szerző, és ismét arra hivatkozik, hogy „az élet individuális és személyes”, de az egyén folyamatosan kapcsolatba kerül más egyénekkel. Ha ilyenkor saját, alapvetően önző hajlamai irányítják, mindenképpen konfliktusba kerül más egyénekkel vagy csoportokkal, hiszen „érdekütközés” lép fel. Minden üzleti, politikai, vallási konfliktus, akár még nemzetközi szinten is, visszavezethető az egyéni „önzésre, szűklátókörűségre és igazságtalanságra”, arra, hogy az egyik fél nem adja meg a másiknak ugyanazokat a jogokat, amelyeket, teljes magától értetődéssel, önmagának tulajdonít. Ha ezt megértjük, nincs szükség nemzetvédelemre, állítja Trebitsch.

Ha valaki el akarja venni a másiktól azt, „ami nélkül nem tud élni” a másik, a megtámadottnak nemcsak joga, de kötelessége is megvédeni önmagát, mert ha nem tenné, az egyenlőség és igazságosság alapelvét veszélyeztetné. Szembe kell szállni az igazságtalan agresszióval, sőt, az agresszió minden formájával, hiszen „nincs igazságos agresszió”.
A „megszállás” (invasion) nem feltétlenül agresszió is egyben, állítja Trebitsch, de kénytelen hozzátenni, hogy nem ismerünk a háborúk történetében olyan megszállást, amely ne lett volna erőszakos. Szerinte elképzelhető olyan eset, amikor egy nemzet „felebaráti szeretetből, segítő szándékkal” foglalja el egy másik nemzet földjét, mint amikor valaki betör a szomszéd lakásba, hogy eloltsa az ott keletkezett tüzet. Érveket nem sorakoztat fel az állításának alátámasztására, csak arra hivatkozik, mennyire negatív asszociációkat kelt a „megszállás” szó.

Ezután áttér a „nemzet” és „nacionalizmus” fogalmak magyarázatára. Kiemeli, hogy míg az „én” és „ő” megkülönböztetés magától értetődő, nem szoktunk belegondolni, hogy az az „ő” – a másik nemzet tagjaként – szintén „én”-ként definiálja önmagát, és saját nemzetét – az előző „én”-hez hasonlóan – különbnek tekinti a többinél. Ha valójában „egyetemes törvény” lenne a nemzethez tartozás, akkor minél inkább nemzeti színezetet ölt egy esemény, a résztvevőinek annál békésebbnek, boldogabbnak kellene lenniük , érvel Trebitsch. A megoldást, természetesen, ismét abban látja, hogy az ember belátja, „mindannyian testvérek vagyunk a szó legigazabb értelmében” , és hogy ennek a testvériségnek a feladata minden ember számára egyenlő jogokat biztosítani, bárhol éljen is a világon. A védekezés jogos minden olyan támadással szemben, amely ezt veszélyezteti, és amely azon az elképzelésen alapul, hogy bármelyik nemzet különb a másiknál. Ez utóbbi szemlélet, mint ahogyan fent láthattuk, az emberi önzőségből, hatalomvágyból származik, és éppen az adott nemzet kormányzatától ered. Tehát a nemzetvédelmet, a szerző által propagált globális értékrendet – és így a békét – is a nemzeti kormányok tudják biztosítani állampolgáraik számára, ha igazságosan és minden nemzet javát szem előtt tartva kormányoznak. „Nem szép az őszinte szó, nem őszinte a szép szó”, idézi Lao Cét az esszé végén Trebitsch.

Kommunizmus (Communism)

„A kommunizmus kísérlet arra, hogy politikai és katonai eszközökkel orvosoljuk a gazdasági veszteségeket”, állítja a szerző. Ezek a veszteségek a jogok egyenlőtlenségéből és az emberek és csoportok érdekeinek különbözőségéből fakadnak, és ezeket a pénzügyi, politikai, társadalmi problémákat – mint ahogyan már többször láthattuk – Trebitsch az egyetemes elvek szintjén akarja felszámolni. Szerinte mindezek egy okra vezethetők vissza: nem vagyunk hajlandók másokkal úgy bánni, ahogyan mi szeretnénk, hogy velünk bánjanak. Tehát minden gazdasági, társadalmi probléma alapja az emberi önzés – ellentétben azzal, amit a kommunisták állítanak. Többször hangsúlyozza, hogy nem viseltetik semmilyen előítélettel a kommunizmussal szemben, viszont tévedésnek tartja, hogy a kommunisták a javak egyenlőtlen elosztását és az e mögött álló, nem megfelelő kormányzást tekintik a gazdasági problémák forrásának. Ezen felül azt is felrója a kommunistáknak, hogy az általuk javasolt új, „kommunisztikus” rendszer könyörtelen és embertelen. Trebitsch szerint a kommunizmus éppen olyan egyenlőtlen rendszer hozna létre, mint a kapitalizmus, mert a problémát nem az egyéni önzés szintjén kezeli , hanem a pénzt vagy a vallást tartja az egyenlőtlenség okának.

A szerző felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy nem minden kommunista egyforma, és hogy bölcsen fel lehessen venni a harcot ellenük, figyelembe kell venni ideológiájuk és motivációik különbségeit. Nem fegyverrel kell szembeszállni velük, hanem ideológiával, a veszteségek orvosolásával, az egyenlőtlenségek megszüntetésével. Tehát a megoldás ismét az igazságos és jóságos kormányzás, amely mindenki számára jogokat is ad, és nem csak „fejős tehénként” használja az állampolgárokat. Ha ez megvalósul, nem kell félni többé a kommunista agitátoroktól, hiszen szavaik leperegnek majd az elégedett emberekről.

Oktatás (Education)

„Ha létezik egyetlen olyan erő, olyan intézmény, amely minden másnál hatékonyabban formálja egy nemzet jövőjét, akkor ez az erő, ez az intézmény az oktatás.” Mindaz a szörnyűség, mindaz a káosz, amit a világban tapasztalunk az oktatás csődjének az eredménye, annak a következménye, hogy „nem tudjuk, hogyan kell élni”, állítja Trebitsch.

Alapvető lenne, hogy megtanuljuk, mi az élet, kik vagyunk mi és milyen világban élünk. A szerző felhívja a figyelmet arra a kettősségre, hogy miközben az iskolában őszinteségre oktatják a diákokat, a világ tele van hazugsággal, miközben a felebaráti szeretetet hangsúlyozzák, a világ tele van önzéssel. Ez az oka annak, hogy az oktatási rendszer csődöt mond. (A megoldást nem a tudomány vívmányaiban és nem különféle „izmusokban” kell keresni szerinte, hanem egy olyan új vallásban, amely „megszelídíti, kedvessé, igazságossá és őszintévé teszi az embert”.

Ezt nem fejti ki ezen a helyen, hanem áttér arra, hogy a jó oktatási rendszer alapvető követelménye az, hogy a gyermekeket gondolkodni tanítja. Hiszen ha nem tanulunk meg helyesen gondolkodni, könnyen a vallásos vagy politikai szlogenek, rasszista elméletek hatása alá kerülünk, és elveszítjük azt a képességünket, hogy minden embert egyenlőnek lássunk, amely – mint ezt a szerző már sokszor hangsúlyozta – a szenvedés legfőbb forrása. Ha viszont megtanulunk helyesen gondolkodni, meglátjuk az élet értelmét, a kötelességeinket és lehetőségeinket az életben, és ennek megfelelően tudunk hasznosan tevékenykedni az élet egy-egy területén. Felveti még azt is, hogy „haszontalan puszta tényeket oktatni, ha azokhoz nem kapcsoljuk a morális és spirituális jelentésüket” vagy éppen azok hiányát , és természetesen haszontalan mindazt tanítani, aminek az ellenkezőjét tapasztalja az ember. Helyette az oktatás szóljon „az életről”, amit nem lehet „félvállról venni” – az élet rövidségéről és a különféle elméletekről, amelyek az életet leírják: a teizmus, az ateizmus, a materializmus stb. nézőpontjáról.

Trebitsch szorgalmazza, többek közt, a különféle vallások részrehajlástól mentes bemutatását, az élettani ismeretek oktatását, az ösztönök megzabolázásának valamint a tolerancia és a tisztelet kimutatásának tanítását. Hosszú listája végén így summázza, mi az, ami szerinte az oktatás feladata lenne: „… mindenek felett taníts(anak) nekünk bölcsességet!”. Ő maga is felveti, hogy ez sokak számára idegenül hangozhat, de mivel szerinte „a jellem fontosabb, mint a műveltség”, magától értetődő, hogy a lexikális tudás fölé helyezi az erkölcsi nevelést és a kritikus gondolkodás kialakítását. Szerinte a helyes gondolkodás „megóv minket minden rossztól és minden szenvedéstől”. Arra a kérdésre, hogy hogyan tanulható – és tanítható – meg a helyes gondolkodás, Trebitsch paradox válasza az, hogy „a helyes gondolkodás gyakorlásával”.

A következőkben részletesebben megismerhetjük a gondolkodásról vallott nézeteit. Szerinte helytelenül gondolkodunk, amikor olyankor is gondolkodunk, amikor erre nem lenne szükség , amikor „rossz irányban gondolkodunk” és amikor tévedésekre alapozzuk a gondolatmenetünket. Minden helyes gondolat „vizualizálható”, ez mutatja, hogy a gondolatok tárgyai tények, igazságok. Ezek után Trebitsch egy hosszú a gondolatmenetet ír le arról, hogyan láthatjuk be a Naprendszer működését, az évszakok váltakozását stb. mindenféle mérőeszközök nélkül, pusztán a gondolkodás segítségével.
A következő bekezdésben kifejti, hogy szerinte a nyugati ember diszkurzív módon (következtetések mentén) gondolkodik, míg a keleti intuitívan és kontemplatívan (szemlélődve, a dolgokra rátekintve). „A Nyugat tele van ellenőrizhetetlen, hozzáférhetetlen, bizonyíthatatlan elméletekkel”, amelyeket ő – ezek szerint – a helytelen gondolkodásnak tulajdonít, és amelyek közé olyan dolgokat sorol, mint „kezdet”, „lélek”, elektron- és protonelmélet.

Sajnálatos módon, ezt nem fejti ki bővebben, így nem tudjuk meg, mit is ért pontosan „keleti” gondolkodásmód alatt, és milyen alapon sorolja a bizonyíthatatlan nyugati elméletek közé a „lélek” koncepcióját (miközben ez a felfogás a „keleti” vallásokban is megjelenik).

Ezek után hosszú felsorolás következik arról, mi mindenben téved „a nyugat”, hogyan hiszik a nyugati emberek tévesen, hogy bármiféle tudás birtokában vannak. Trebitsch szerint az a tény, hogy nem ismerik fel „az egész emberi faj egységét”, „lenullázza” a nyugatiak tudását, hiábavalóvá teszi mindazt az ismeretet, amit a különféle tudományok eddig felhalmoztak. Haszontalannak minősíti a technikai fejlődést, különösen a közlekedési eszközök egyre gyorsabbá válását, hiszen szerinte „a sietség az őrület biztos jele”. Majd visszatér ahhoz a gondolatmenethez, hogy a helytelen gondolkodás káros tettekhez vezet, tehát a megoldás az oktatás megreformálásában rejlik.

Mielőtt rátérne a „hogyan” kifejtésére, némileg elragadtatja magát, és kijelenti, hogy a mostani gondolkodásmód és életvitel folytatásánál még az is jobb lenne, ha felrobbantanánk magunkat TNT-vel.

„És azt állítom, hogy csak a Buddha jól képzett tanítványa tudja, hogyan kell helyesen gondolkodni, mivel minden más lény annak a pusztító hatása alatt áll, amit a buddhisták úgy neveznek: káprázat, illúzió.

És mi ez az illúzió? A tudati aktivitás (mental activity) szükségszerű eltérése a normától.
És mi a norma? A valóság.
És mi a valóság? Az, ami nem keletkezik és nem múlik el, a létre-nem-jött, a nem-teremtett, a nem-létrehozott, az időtlen!”

Minden probléma megoldását jelenti a következő három fogalom tisztázása: a létezésé, az életé, és a világé. Erről a három problémáról és a megoldásukról fog szólni Az élet rejtélye című esszé.

Külpolitika (Foreign Politics)

„Minél fejlettebb egy ország gazdasági- és politikai élete, annál nagyobb hatással van sorsára a külpolitikája.” Trebitsch azt állítja, hogy a külpolitika nem más, mint hogy „minden nemzet örök rettegésben és egymással szembeni gyanakvásban él, amely örök háborúskodást eredményez”. Szerinte a külpolitikai kapcsolatok kérdése is visszavezethető az emberi kapcsolatok szintjére, és a külpolitikusoknak is a már korábban sokszor hangoztatott egyetemes alapelvek szerint kellene cselekedniük, tehát hazugságoktól, félrevezetéstől, erőszaktól mentesen.

Trebitsch azt javasolja, hogy a nemzetek szüntessék meg a különböző külképviseleteket, kivéve a kereskedelmi posztokat, mert erre a távíró korában nincsen szükség, illetve szorgalmazza, hogy a Népszövetség (League of Nations) legyen valódi szövetsége az igazságos és erőszakmentes külpolitikát folytató nemzeteknek. Az esszé azzal zárul, hogy ha a Népszövetség így folytatja tovább a tevékenységét, az katasztrofális lesz a világ sorsára nézve.

Legyen béke! (Let there be peace!)

Ebben az esszében Trebitsch kétségbeesett felhívást intéz gyakorlatilag az emberiséghez, hogy valamilyen módon akadályozza meg egy újabb világháború kitörését. Annak ellenére, hogy a Népszövetség által hozott hibás döntések sorozata vezetett idáig (pl. magának a Népszövetségnek az összeomlásáig), azt javasolja, hogy egymás hibáztatása helyett a megoldást keressék, hogy új alapokon egy új szövetség születhessen, melynek a „Nemzetek Társasága” (Society of Nations) nevet adja. Tíz pontban sorolja fel azokat az elveket, amelyek a szövetség erkölcsi alapját adnák. Ismét kihangsúlyozza, hogy a hazugságot súlyosan büntetni kell (mint a jelenlegi gyakorlatban a lopást). A Népszövetséghez képest megváltoztatná a képviselet formáját is: a nemzeteket választott küldöttek képviselnék, akik „semmilyen módon nem állnak közvetlen kapcsolatban az adott kormányzattal”, továbbá a Társaság létrehozna egy ellenőrző bizottságot, amely időről időre felmérné a tagnemzetek [jogi és politikai] „állapotát”.

A szerző tehát a kormányzatok és a Népszövetség újraszervezését követeli a már sokszor propagált egyetemes etikai elvek alapján: az igazság, igazságosság és jóindulat jegyében, a béke és prosperitás megteremtése érdekében. Felhívását a Buddha szavaival zárja: „Akik boldogságra vágynak, de másoknak – akik maguk is boldogságra vágynak – boldogtalanságot okoznak, azok nem nyerik el a boldogságot. De azok, akik – maguk is boldogságra vágyva – másoknak – akik szintén boldogságra vágynak – boldogságot okoznak, biztosan elnyerik a boldogságot.”. Ez az idézet – sejtésem szerint – a Dhammapada 131-es és 132-es versének parafrázisa.

Az élet rejtélye (The Enigma of Life) - Erről a fejezetről egy későbbi posztban.

Kérelem az Emberiséghez (An Appeal to Humanity)

A könyv zárófejezetében Trebitsch az Emberiséghez fordul, és nem kevesebbet kér, minthogy „szerény könyvének” útmutatása segítségével győzze le, haladja meg önmagát. Arra kér bennünket, hogy hallgassunk a bölcsek szavára, és ehhez ismét Lao Cét idézi, ez alkalommal a háborúról szóló verseit. Végtelen úton járunk és minden „fejlődés” csak látszat, írja Trebitsch. A legnagyobb (legnagyszerűbb) reform a hazugság megszüntetése lenne, mert „ahol az igazság van, és csakis az igazság, ott nincs helye a gonosznak”.

A bejegyzés trackback címe:

https://trebitsch.blog.hu/api/trackback/id/tr501650871

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.