trebitsch: Chao Kung

Goldenblog 2011

2011.08.09. 08:17 | ron | Szólj hozzá!

Címkék: vélemény szavazás goldenblog trebitsch

Legnagyobb meglepetésemre valaki benevezte a Trebitsch blogot az idei Goldenblogba. A verseny kiírásával, szavazási feltételeivel, honlapjával kapcsolatban már megírtam a véleményemet. Még azt tudom hozzátenni, hogy a listában (az Egyéb blogok között) és itt a gombon Trebtisch-ként szerepel a Mester (aug. 9-én reggel). Ha valaki mégis szavazna, lépjen be a FaceBook-ba, aztán kattintson itt, balra!

ÁPDÉT: Kértem mailben, kijavították, írtak róla vissza. Köszönet a korrekt eljárásért Monostori Eszternek!

ÁPDÉT #2: Köszönöm azt az 1 szavazatot!

Trebitsch és a buddhizmus a sajtóban (angolul)

2011.06.02. 10:31 | ron | Szólj hozzá!

Címkék: press 1933 trebitsch 1937 1934 1940 1932 1931 chao kung western buddhism dawn or doom of humanity

Trebitsch (Abbot Chao Kung) and Buddhism in the Press 

Great, Near Great - The Milwaukee Journal, Jul 10, 1931

Soothes His Soul With Buddhism - Spokane Daily Chronicle, Jul 10, 1931

Lincoln, Now Buddha Monk, Burns Head - The Vancouver Sun, Jul 10, 1931

Man Of Many Religions Leaves Trail Of Trouble - The Canadian Jewish Chronicle, Nov 18, 1932

Noted War Spy Becomes Buddhist Monk In China - Spokane Daily Chronicle, Aug 28, 1933

Hungarian Buddhist Abbot Leads Monks Along City Streets - The Calgary Daily Herald, Apr 18, 1934

Religion: Bhikkhu & Chao Rung - Times, Apr 23, 1934

Plans Budhist Monastery In B.C. - The Calgary Daily Herald, Apr 30, 1934

Sent Back To Canada - Saskatoon Star-Phoenix, May 21, 1934

Abbot Chao Kung Erstwhile Spy, On Way Back To China - The Calgary Daily Herald, May 21, 1934

Dawn Or Doom Of Humanity - The Staits Times, Sept 26, 1937

China: Again, Chao Kung - Times, Jan 1, 1940

Trebitsch buddhizmusa

2010.10.30. 22:00 | ron | Szólj hozzá!

Címkék: trebitsch chao kung engaged buddhism magyar buddhista nyugati buddhizmus az emberiség hajnala vagy végzete

És akkor a régi adósság törlesztése, de a posztot még szeretném javítani, bővíteni itt-ott.

Trebitsch buddhizmusát Stephen Batchelor kategóriái alapján fogom értelmezni. Megvizsgálom, mennyiben racionális és mennyiben romantikus módon közelít a buddhizmushoz, valamint azt, hogy mennyiben tekinti a Buddha tanítását a saját egzisztenciális kérdéseire adott válasznak. Közben igyekszem bemutatni azokat a forrásokat, amelyekből Trebitsch meríthetett. Végül kitérek arra, mi az, ami miatt a mai olvasó számára érdekes lehet Az emberiség hajnala vagy végzete c. könyv.
 
„… [A]mikor saját életünk gyakorlati problémáihoz érkezünk, amikor a nemzeti élet és jólét gyakorlati problémáit közelítjük meg, elveszítjük minden valóságérzetünket, minden mértékletességünket, minden gyakorlatiasságunkat, minden tudásunkat, minden józan intelligenciánkat.”[1]
 
Trebitsch tehát rögtön a kötet első esszéjében azt fejti ki, hogy minden egyéni és nemzeti szintű problémánk oka a racionális gondolkodás hiánya. A megoldás erre pedig egy olyan vallás követése, amely „az életről szóló valós és igaz tudás. […]És ez a vallás a Buddha tanítása.”[2]
 
A racionalitás iránti igény a vallási külsőségek elvetésében jelenik meg leginkább: „a valódi vallás nem ceremóniák és imák rendszere”[3] és abban, hogy mely tanításokat emeli ki a buddhista tantételek közül, melyekkel foglalkozik egyáltalán.
 
A SN. 12.15-es szuttát idézve (220-221.) két alaptanítást mutat be Trebitsch: azt, hogy a szenvedés forrása a ragaszkodás az öt halmazhoz, és azt, hogy az életet egy oksági törvénnyel, a függő keletkezés láncolatával lehet leírni. Tulajdonképpen mindkét tanítás arról szól, hogy a helytelen nézetek, és az általuk létrejövő helytelen tapasztalás, majd cselekvés okozzák „az élet problémáit.” Tehát azt implikálja, hogy az élet nagy rejtélyei racionális következtetések útján megoldhatók, csak a megoldást nem kívül kell keresni, mint eddig tette „az emberiség”, hanem önmagunkban.
 
A racionális megközelítés megjelenik Trebitsch szóhasználatában is, hiszen például a késztetéseket (szamszkárákat) „szerves folyamatok”-nak (organic processes) (221.), a pillanatot „időatomnak” (207.) nevezi. A könyv szinte minden esszéje tartalmaz valamilyen utalást valamilyen fizikai, kémiai vagy biológiai elméletre, amelyet a szerző az okság „egyetemes elvével” állít párhuzamba.
 
Bár Trebitsch csak Georg Grimmre hivatkozik közvetlenül, a szövegben számtalan olyan racionális elem található, amelyet a szerző a teozófiából, valószínűleg Henry Steel Olcottól, vett át. Az általa megrajzolt Buddha-képben visszaköszön a viktoriánus „gentleman” alakja, aki „tele van" „jóindulattal", „hálával" és „toleranciával." Aki „minden ember testvériségét" és a „férfias magabiztosságot" hirdette. Tehát Olcott olyan vallásként mutatja be a buddhizmust, amely tökéletesen megfelel a modern kor kihívásainak. Ő is – mint ebben a kötetben Trebitsch is – felvette a harcot az ellen a buddhizmus-kép ellen, amely azt nihilistának, pesszimistának, passzívnak, ritualisztikusnak és babonásnak mutatta be. Olcott – és így Trebitsch – buddhizmusa ezzel szemben aktív, optimista és tudományos.[4]
 
Grimm így fogalmazza meg tudomány és vallás viszonyát [5]:
 
„Tehát vallás és tudomány, most is, mint korábban, kibékíthetetlen ellenségekként állnak egymással szemben. Kétségtelen ugyanis az a tény, hogy a két szemben álló fél egyike sem tud győzedelmeskedni a másik felett. A vallás képtelen komoly mértékben felvenni a versenyt azzal a tudományos állásponttal, hogy még a legmagasabbrendű tudati működések (funkciók) is anyagi természetűek, és ez által azzal a doktrínával, hogy az ember esszenciája/lényegisége, amely feltehetően ezekből a működésekből (funkciókból) áll, a testi organizmussal együtt elpusztul a halálban. Másrészről viszont semmilyen tudomány nem tudja meggyengíteni azt az elemi alaptételt, amely minden vallás dogmatikájának alapzata: saját lényegiségünk/esszenciánk elpusztíthatatlanságának doktrínáját. Ez által meglehetősen egyértelműnek tűnik, hogy mindkét oldalon biztosan szorosan összefonódik az igazság és a tévedés, mindkét fél erőssége – vagy inkább legyőzhetetlensége – az általa fenntartott igazságban rejlik, a gyengesége pedig a tévedésben, amelyet az igazsággal társít.”
 
Grimm – és így őt követve Trebitsch – a tapasztalás folyamatát is ebből a kettősségből vezeti le, a Buddhának tulajdonítva ezt a gondolatmenetet.[6] Ezt A szamszára c. könyvében így fogalmazza meg Grimm[7]:
 
Éppen ezért érvényes a valóság valamennyi megtapasztalható részletére a fenti megállapítás - tudniillik hogy »ez nem tartozik hozzám, ez nem én vagyok, ez nem az én egyéniségem«.
 
Aki meggyőződött ezen alapzat mindeneken túli megbízhatóságáról, az kétségtelen és nyilvánvaló tényként fogadja el a lények folytonos újjászületésének tanát, következőleg nem tud elzárkózni az elől sem, hogy be ne pillantson azokba a félelemmel és veszedelmekkel teli mélységekbe, amelyeket a lelkeknek haláluk során meg kell járniuk: a halál az ilyen lények számára a szó legszorosabb értelmében világvégét, pontosabban egy új univerzumba való átlépést jelent, méghozzá olyan átlépést, amelyet egy szintúgy szörnyűségesnek ígérkező utolsó ítélet fog megelőzni.”
 
Tehát Grimm nyomán Trebitsch azt állítja, hogy a testhez kötődő, mulandó érzékszervi tapasztalások világán túl létezik egy „én” (Self), amely nem anyagi természetű és örök, hiszen különben képtelen lenne megfigyelni, elgondolni és felidézni a biológiai lényünkhöz kötődő, mulandó tapasztalásokat. A személyiséget alkotó öt halmaz tehát az akarat által az anyagi világhoz kötődik, de mindenki rendelkezik egy olyan „én”-nel, amely mentes a szenvedéstől (de tapasztalni sem tud).[8]
 
Ezzel némileg át is tértünk a „romantikus” megközelítés területére, hiszen itt a transzcendensbe vetett hit egyik megnyilvánulását látjuk. A hétköznapi világunkon túl létezik egy másik világ, amely mentes a szenvedéstől, és ráadásul ez a másik világ a valóságos, és a hétköznapi tapasztalások világa az „illúzió.” Az oktatásról szóló cikkben írja Trebitsch az alábbiakat:
 
„És azt állítom, hogy csak a Buddha jól képzett tanítványa tudja, hogyan kell helyesen gondolkodni, mivel minden más lény annak a pusztító hatása alatt áll, amit a buddhisták úgy neveznek: káprázat, illúzió.”[9]
 
Valószínűnek tartom, hogy itt nem arról van szó, hogy a szerző a két igazság tanát csempészi be a szövegbe, sokkal inkább arról, hogy a teozófusok által oly nagyon kedvelt „Májá fátyla” képet[10] idézi fel, és tünteti fel buddhista tanításként.
 
A másik romantikus elképzelés, amely hangsúlyosan jelen van Trebitsch esszéiben, az az elgondolás, hogy a keleti emberek megőrizték azt az ősi bölcsességet, ami a nyugati kultúrából már kiveszett. Ezt a szerző úgy fogalmazza meg, hogy a nyugati ember diszkurzív módon gondolkodik, míg a keleti intuitívan és kontemplatívan[11], illetve úgy, hogy a nyugatiak csupán hiszik magukról, hogy bölcsek, tudásuk nem valódi bölcsesség, csak ismeretek és „puszta tények” összessége.[12]
 
Itt talán felfedezhető némi ellentmondás a szerző két megközelítése között, hiszen egyfelől a tényeken, tapasztalásokon és érveken alapuló gondolkodást propagálja, másfelől viszont éppen ezekről jelenti ki, hogy a „káprázat” birodalmához tartoznak, és „valódi én”-ünk megismerésével léphetünk túl rajtuk. Az ellenmondást talán feloldja az az általa is hangoztatott paradoxon, hogy a boldogság a nem-akarás révén érhető el.[13] Tehát amint belátom, hogy az általam tapasztaltak a saját projekcióim[14], nem a külvilágot – az úgynevezett tényeket – akarom már megismerni, hanem önmagamat szemlélem, aki ezeket a projekciókat létrehozza.[15] Így nem generálok újabb „káprázatokat”, hanem megismerem a „valódi én”-emet.
 
Miközben ez az elképzelés talán rokonítható az advaita védánta alaptanításával, Trebitsch az általa használt fogalmak és koncepciók döntő részét a teozófia már önmagában nagyon sokszínű eszmevilágából kölcsönzi. Az az alapgondolata, hogy a világ problémáinak megoldására egy egyetemes testvériséget kell létrehozni, hogy ez bizonyos kiválasztott vezetők segítségével történhet, és hogy ez racionális lépések végiggondolását, belátását, majd kivitelezésén át vezet – ezek mind a teozófia alapvető eszméi.[17]
 
Mivel Trebitsch nemcsak az egyén hétköznapi problémáiból keresi a kiutat a
buddhizmusban, hanem a társadalmi és politikai konfliktusokra is megoldást keres, tulajdonképpen tekinthetjük annak az irányzatnak az egyik első képviselőjének, amit ma „elkötelezett buddhizmus”-nak (engaged buddhism) nevezünk. Most egy pillanatra felejtsük el, hogy mi minden nem igazán buddhista, amit a Buddhának tulajdonít, és nézzük meg az alapkoncepcióját.
 
Azt állítja, hogy mindenki önmagáért felelős, saját sorsának jobbra fordulását csak önmagától várhatja. Ez azt is jelenti, hogy mindenkinek megvan a szabadsága arra, hogy a saját helyzetét átlátva változtasson a gondolkodásmódján és viselkedésén, és ez által boldogabb ember legyen.[18] Tehát Trebitsch – az ő értelmezésében – a Buddha szavai segítségével megoldást kínál az élet egzisztenciális kérdéseire, ami a Batchelor-féle felosztás harmadik kategóriája volt.
 
Így mondhatjuk azt, hogy Trebitsch buddhizmusa egyszerre racionális, romantikus és a létezés problémájával való intenzív foglalkozást követeli meg – miközben kételyek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy buddhizmus-e egyáltalán, amit ő annak lát és láttat.
 
Az általa bemutatott eszmefuttatásokat olvasva jogosan kételkedhetünk abban, hogy Trebitsch valóban a Buddha tanítását adta-e tovább. De ha a könyv befejeztével visszaolvassuk a bevezetést, láthatjuk, hogy módszerében – a könyv meta-szintjén – mindenképpen buddhistának tekinthetjük őt. Hiszen eleget tett annak az ígéretének, hogy bemutatja a problémát, a probléma okát, a probléma megszüntetésének lehetőségét, majd az ahhoz vezető utat[19]; hogy mi legyünk azok, akik eldönthetik, hogy ez Az emberiség hajnala vagy végzete-e.


[1] Trebitsch 1937: 10.
[2] Trebitsch 1937: 231.
[3] Trebitsch 1937: 231.
[4] McMahan 2008: 95.
[5] Grimm 1958: 373.
[6] Trebitsch 1937: 206.
[7] Grimm 2000.
[8] Trebitsch 1937: 206, 214.
[9] Trebitsch 1937: 147.
[10] Besant 1944.
[11] Trebitsch 1937: 144.
[12] Trebitsch 1937: 170. pl.
[13] Trebitsch 1937: 223.
[14] Trebitsch 1937: 224.
[15] Trebitsch 1937: 226.
[16] Bodhi 1993.
[17] Blavatsky é.n.
[18]Trebitsch 1937: 185, 189.
[19]Ez a kép, amelyben a Buddha bemutatja a tanítási módszerét, önmagát egy orvoshoz hasonlítva, a MN 105 Beszéd Szunakkhattának-ban található

 

Trebitsch buddhizmusa (angolul)

2010.08.10. 21:59 | ron | Szólj hozzá!

Címkék: trebitsch chao kung engaged buddhism east west western buddhism hungarian buddhist theosophy georg grimm

Adós vagyok még a konklúzóval, hogy akkor mégis miben vagy mennyire buddhista Csao Kung apát-Trebitsch. Ígérem, megírom magyarul is, de addig itt egy összefoglalás angolul, mert kellett valahová. (A lábjegyzetek beszerkesztését most kihagynám.)

The Buddhism of The Greatest Adventurer of the 20th Century[1]

In my MA thesis[2] I made an attempt to reconstruct the Buddhism of Ignatius Timothy Trebitsch Lincoln/Abbot Chao Kung (1879, Paks, Hungary – 1943, Shanghai, China)[3] based on his collection of essays titled Dawn or Doom of Humanity[4]. I examined his biographies[5], especially the events that could shape his view on Buddhism, and looked at his comments on his own Buddhist practice. I was curious to learn which elements of Buddhism he uses in his writings and sayings, and to what extent these elements reflect his Western cultural background and/or his circumstances in the East (Ceylon and China). To be able to answer these questions I examined who the authorities and what the authoritative texts were for Trebitsch (to cite directly or indirectly), how he used the paradigm of East-West dichotomy in his essays and what his vision was about the role of Buddhism in the future of mankind. In my analysis I applied Stephen Batchelor’s scheme of the Western approach to Buddhism, dividing Trebitsch’s Buddhism into 3 aspects: "rational knowledge", "romantic fantasy" and "existential engagement".

In his essay collection Trebitsch addresses all mankind and especially the "leaders of the world". He discusses various issues such as foreign politics, education, leadership, the press, local vs. universal solutions to the world’s problems etc.. The book also contains a more metaphysical article entitled The Enigma of Life. In these pamphlets he claims that the Buddha’s teaching is the means to save mankind from the approaching war (and from all other perils of life).

Although (according to all his biographers) he learnt the Pali language within 2 weeks[6] he cites from the Kaccānagotta Sutta (SN 12.15) most probably quoting Georg Grimm, but definetely a Western source, without any reference to the title or number of the sutta[7], and he (mis)quotes verses 131-132 from the Dhammapada. Besides direct Buddhist sources he cites Georg Grimm, Lao Tzu[8], and the Theosophist Master K.H. (Kuthumi). So rather than drawing from the Pali (or the Chinese) Canon, Trebitsch relies on texts known in Western intellectual circles, not distinguishing between Buddhism, Taoism and Theosophy, which may itself be a Theosophist perspective.

He considers Buddhism a religion without ceremonies or prayers[9], a rational approach to life’s problems[10], and he emphasizes the scientific[11] and intellectual nature of the teachings of the Buddha. Trebitsch depicts Buddhism as progressive, tolerant, and available to everyone regardless of religion, race and stand. This later notion forms the basis of the existential engagement that he proposes. By changing one’s lifestyle (e.g. becoming vegetarian) and one’s habitual actions (e.g. recognizing greed, lying etc.), anyone can contribute to "the Fraternity of All Men"[12] and to a world with less suffering. Not only is this perfect world a romantic fantasy, but Trebitsch takes the Romantic East-West dichotomy for granted as well. He claims that all the (intuitive) wisdom has been preserved in the East, and the West has yet to learn to see through the veil of illusions[13] in order to find the Transcendent/the Truth – not only in the outside world, but also inside. Trebitsch here cites Grimm again[14], claiming that beyond the changing world of the 5 aggregates (skandhas) there is an eternal, non-material Self. Though Grimm and Trebitch regard it as the most essential doctrine of the Buddha, this theory of a Transcendent Self seems to be much closer to Theosophy than to the Buddha’s teaching (especially in the Pali Canon).

In summary it can be stated that Trebitsch/Chao Kung’s Buddhism stands closer to Theosophy than to the original teachings of the Buddha, but he utilizes all that he considers as Buddhism for an undoubtedly Buddhist goal: to reduce the suffering in the world. Therefore, his essays and biographies may be of interest for further research as he appears to be a forefather of what is now called "Engaged Buddhism", which sees the teachings of the Buddha as a means to a happier life on individual, social and even global levels.

 


 [1] allusion to the title of Trebitsch’s autobiography Der grösste Abenteuer des XX. Jahrhunderts? : die Wahrheit über mein Leben (1931, Zürich : Amalthea Verlag)

[2] written in 2009 at the Gate of Dharma Buddhist University of Budapest, Hungary

[3] Ignác Trebitsch was supposed to become a rabbi in Paks, Hungary, but he lived as a Presbyterian missionary in Canada, an Anglican priest and a British MP, then an international spy travelling around the world, a Buddhist monk and finally an abbot of a Buddhist temple in Shanghai. He had close and controversial connections to the Theosophical Society and some of the prominent German Buddhists of his time: Georg Grimm and Martin Steinke. He dedicated his book Dawn or Doom of Humanity to Miklós Horthy, Governor of Hungary, in the hope of returning to his homeland and founding a monastery there.

[4] published in 1937, in Shanghai by The Shanghai Times

[5] by Wasserstein, Gömöri and Richard B. Spence

[6] in a monastery 10 km from Colombo in 1925

[7] p. 210-211

[8] the original spelling of Trebitsch

[9] most probably influenced by the Protestant Buddhism in Ceylon

[10] p. 231

[11] Trebitsch (following Grimm) uses scientific terms for certain Buddhist concepts (e.g. ’organic processes’ for saṃskārā)

[12] one of the principles of Theosophy

[13] i.e. the working of our culture/civilisation

[14] p. 206, 214 

 

For more information contact me: veronika[dot]mathe[at]gmail[dot]com

Az élet rejtélye #2

2010.01.09. 18:08 | ron | 5 komment

Címkék: trebitsch chao kung az élet rejtélye magyar buddhista nyugati buddhizmus az emberiség hajnala vagy végzete

(Trebitsch-Lincoln, Ignác (Abbot Chao Kung). 1937. Dawn or doom of humanity. Shanghai: The Shanghai Times. p. 216-243.)

Trebitch jogosan jegyzi meg, hogy a „naiv ember számára” éppen a fent felsorolt érzetek, észleletek, a tudat tevékenységei és a tudatosság alkotják a lelket, a halhatatlan szellemet. De bizonyítható, hogy test nélkül nem létezik elmebeli vagy tudati aktivitás, az érzékszervek nélkül nem létezik észlelés, és így érzékelés és gondolkodás sem. Tehát ha létezne (a testtől elkülönült) lélek, annak az érzékszervek nélkül is működnie kellene, képesnek kellene lennie a látásra, hallásra stb. illetve képesnek kellene tennie a testet arra, hogy pl. tapintás útján érzékeljen ízeket.

Az érzékelés folyamata úgy zajlik, hogy a különféle érzékszervek kapcsolatba kerülnek az érzéktárgyakkal. Enélkül a kapcsolat nélkül nincs érzékelés. A gondolkodás és érzés képessége a testtől függ, nem létezhet attól elkülönülten. Trebitsch számára ez egy újabb érv a reinkarnáció mellett, amire itt sem tér ki.

„A Buddha annak tagadásával, hogy létezne egy testtől független tudatos vagy tudattalan lélek, éles demarkációs vonalat húzott önmaga és minden valaha is létezett vallási tanító közé. És mégis, mint ahogyan láthattuk, azt állította, hogy elérte a haláltalanságot és ezt a célt ígérte meg mindenkinek, aki követi őt.”

„…[M]inden felfogható dolog ki van téve a változásnak és a halálnak. […] Ha visszavonom magam attól, ami a halál és amit ugyanakkor nem-én-ként fogtam fel, akkor megsemmisítettem az én-emet?” – teszi fel a retorikai kérdést Trebitsch. A válasza pedig az lesz rá, hogy nem állíthatjuk, hogy „én vagyok”, ha nem látok, hallok, szagolok, ízlelek, tapintok és gondolkodom, tehát ha visszavonom magam a nem-énként felfogott mulandó tapasztalás területéről. Az a tény azonban, hogy erről tudok gondolkodni, vagyis a tapasztalásra vissza tudok emlékezni, egyenlő annak a kijelentésével, hogy időtlenek vagyunk – vonja le a konklúziót, sokkal inkább saját időről szóló gondolatmenete, mint ennek a következtetésnek a végigvitele alapján, a szerző.

„A Buddha mondta” kezdettel a SN. 12.15-ből idézi Trebitsch a Kaccsánának adott tanításnak azt a részét, amikor a Magasztos arról beszél, hogy ő a világ mulandóságát tanítja, sem azt hogy „minden létezik”, sem azt, hogy „semmi nem létezik.” Minden szenvedés oka a változó halmazokhoz – és így az én-ünkhöz – való ragaszkodás, ennek belátása a helyes nézet. Ez a – sem eternalista, sem nihilista – tanítás a közép útja, amelyet a Magasztos a függő keletkezés kifejtésével mutat meg ebben a szuttában.
Sajnos, nem találtam meg, honnan idézi a szöveget Trebitsch, de a függő keletkezésben a náma-rúpára használt „bodily organism” miatt valószínűsíthető, hogy Georg Grimm fordításáról van szó, mert ő használja előszeretettel ezt a fogalmat.

„Amit »létezőnek« (being) hívunk, pusztán csak szerves folyamat, amely jól leírható okság szerint keletkezik és szűnik meg.” Tehát itt a szerző visszatér ahhoz az alapgondolatához, hogy a változó világ „pusztán” fizikai és/vagy biológiai folyamat. Majd áttér arra, hogy a ragaszkodás az, amely ezt a fizikai-biológiai folyamatot fenntartja. „Ameddig ragaszkodom egy új személyiséghez, a halál nem pusztítja el ezt az okságot. Az általam generált okok okozatai (hatásai) rám fognak visszahullni valamelyik következő életben, senki másra.”

A egyetemes etikai törvények ezeken az egyetemes tényeken alapulnak, és az okság törvényét nem törlik el a vallási ceremóniák és papok. Vagy másképp fogalmazva: mindenki felelősséggel tartozik a saját tetteiért, semmiféle hit nem mentesíti ez alól. Tehát a Buddha tanítása alapján kell létrehozni az új etikát ebben a „gyorsan felbomló világban”, írja Trebitsch.

Mindenki boldogságra törekszik, de ez két kérdést vet fel. Egyrészt, hogy létezik-e a boldogságnak egyetemesen, mindenki által elfogadott meghatározása, másrészt pedig, hogy elérheti-e mindenki ezt a boldogságot. A boldogságot az érzékszervi örömökben keresi az emberiség és az akarata segítségével próbálja elérni azt. Azonban az ilyen akarattal megszerzett boldogság nem lehet egyetemes, hiszen összeütközésekhez vezet, akár nemzetek szintjén is.

A Buddha, ezzel szemben, azt tanítja, hogy a boldogság a nem-akarás segítségével érhető el. Az akarás (akarat) soha nem ismer határokat, mindig többet akar, és csak kevesek tudják így elérni a boldogságot, hiszen más kárára teszik azt. Ezzel szemben a nem-akarás behatárolható, és mindenki számára elérhető. „Az akarás az állandótlanság világába visz el bennünket, a nem-akarás kiszabadít bennünket az állandótlanság világából. Az az etikai törvény (Törvény), amely minden lény számára biztosítja a teljes boldogságot.”

Így tehát az a boldogság, amire törekednünk kell, „a nyugalom, erény és bölcsesség eredménye, azok kvintesszenciája.” Ezt úgy tudjuk megteremteni magunkban, ha belátjuk személyes felelősségünket, azt az „egyetemes etikai törvényt”, hogy „bármit teszek, azt magamnak teszem. És ez [a hozzáállás] az, amely el tud pusztítani minden rosszat, mivel senki nem teheti boldogtalanná önmagát.”

„Mi az élet?” – tér vissza Trebitsch az esszé alapvető kérdésére. Az élet a gondolati és akarati cselekedetek összessége, mondja. Ezek a cselekedetek az érzékszervi tapasztalásokból születnek, és „én magam projektálom ki őket magamból”. „Az élet tehát események kaleidoszkopikus képe, amelyet a gondolatom és akaratom segítségével én alkotok meg és alkotok újra (folyamatosan), és vetítem ki önmagamon kívülre, magam köré. Az élet az érzékszervi tapasztalásokon alapuló tudati tevékenység varázslata.”

„Amit észlelek, azt érzékelem. Amit érzékelek, azt formálom gondolatokká (szintetizálom). Amit gondolatokká formálok, azt vetítem ki a térbe. Amit kivetítek a térbe, ami tehát ez által feltételektől függ, az lép be a látás révén – múlt, jelen és jövőbeli formaként – a tudatosságba, (és ugyanígy a többi érzékszervvel) … az lép be a tudat tevékenysége révén – múlt, jelen és jövőbeli tudati képként – a tudatosságba.”

„Mi a világ?” – folytatja Trebitsch az esszé második nagy kérdésével az összegzést. „A világ a projekcióim összessége, teljessége. Ezért a világ nem stabil, állandó entitás, nem stabilan fennálló szubsztancia, hanem egy folyamatosan változó vetítővászon, amelyre én vetítem a mozgóképeket. A világnak nincs valódi, rajtam külön álló és kívül levő létezése. Mivel ez így van, mindannyian különböző világokban élünk, a saját magunk létrehozta világban. […] Én magam is különböző világokban élek az életem különböző szakaszaiban. […] Egyik pillanatban az optimizmus világában élek, máskor meg a pesszimizmus világában.”

Ezzel a gondolatmenettel már áttér Trebitsch a „világ” problematikájáról az „én” és a „világ” viszonyának kérdésére. Hiszen, mint hozzáteszi: a világ egyszerre a vetítővászon és a saját projekcióm – tehát egyszerre tőlem független érzékszervi észlelet és saját tudatom terméke.

Minden alkalommal, amikor akarunk valamit, egy erőt (Force) hozunk létre. Ez az erő az, ami a projekciót, a kivetítést „kilöki, kierőszakolja.” Amikor megszűnik az akarat, megszűnik ez az erő, amely mindent mozgat az alábbi négy modalitás szerint : kohézió, kiterjedés, mobilitás/mozgás, hő (rezgés). „A világ a tudatunkban keletkezik és abban szűnik meg."

Az ember azért projektál folyamatosan, mert soha nem elégedett, állandóan keres, kutat valamit. A szenvedéstől, az élet nehézségeitől akarunk megmenekülni, ezért kutatunk folyamatosan. A problémáktól menekülve minden létező a boldogságot keresi. Az egyének és a nemzetek pusztán az anyagi (material) dolgokra összpontosítottak, és megfeledkeztek arról, hogy ők maguk projektálják ezeket a vágyakat a világba.

Tehát csak akkor vezetheti vissza a vallás az emberiséget az IDŐTLENSÉG felismeréséhez (realization), ha az igazi vallásra alapozva nemzeti szinten rekonstruáljuk a vallást, a mindenkori és mindenholi tapasztalásaink múlékony és tünékeny igazságának és valóságának megfelelően.” Az nem derül ki az esszéből, hogy mit ért a szerző „nemzeti szinten” létrehozott valláson, de talán feltételezhető, hogy arra utalhat, hogy mindig az aktuális, helyi problémák felismerésén keresztül jutunk el egy magasabb rendű igazság felismeréséhez.

Az emberek többsége behunyja a szemét „az élet könyörtelen valóságával szemben”, és ezért találjuk magunkat újra és újra soha nem szűnő nehézségek között. Ez nemcsak egyéni, hanem nemzetek szintjén is így van, a nemzetek vezetői pedig fegyverekkel próbálják megoldani ezeket a nehézségeket.

Hogyan lehet ezt a vallási, világnézeti rekonstrukciót végrehajtani egyéni és nemzeti szinten? Hogyan hozható létre Minden Ember Testvérisége? A vallások története azt mutatja, hogy az emberiség nem találta még meg a választ ezekre a kérdésekre, hiába a fejezik ki, hiába jelenítik meg a vallások az örök boldogságkeresést. Az ember életére azonban nagyobb hatással vannak a korrupt politikusok és a politika, mint saját vallási hite. A vallások ez idáig nem tudták befolyásolni a politikusokat, hanem éppen fordítva, a politikusok akarják irányítani a vallásokat. Most, hogy az egész civilizált társadalom szétesni látszik, a politikusok a vallás felé fordulnak, állítja Trebitsch. De a már létező vallások nem segíthetnek, mivel [képviselői] korruptak, megvesztegethetők. Új vallásra van szükség, és ez „a valódi vallás nem ceremóniák és imák rendszere, [hanem] ez a vallás az életről szóló valós és igaz tudás. Ezzel a vallással felszerelkezve, ez által a tudás által vezérelve tudni fogjuk, hogyan győzzük le a gonoszság és tévedés erőit, melyek ebbe a szenvedéstömegbe taszítottak minket. És ez a vallás a Buddha tanítása.”

A következő oldalon Trebitsch kihangsúlyozza, hogy ha eddig nem segítettek a különféle vallások a szenvedés megszüntetésében, akkor érthetetlen, hogy miért várjuk, miért reménykedünk abban, hogy a jövőben így lesz. Azonban nehéz megválni az általunk már ismert nézetek, vallások nyújtotta támogatástól, hiszen azt hisszük róluk, hogy átsegítenek bennünket az élet viszontagságain. Mint ahogyan a villámlás megmagyarázható a korábbi elképzelés helyett, hogy az istenek büntetése, racionális érvekkel, ugyanígy „a szenvedés problémáját a racionalitás (reason), ismeret és bölcsesség segítségével kell megoldanunk, nem pedig imák, rítusok, ceremóniák és babonák segítségével.”

Azért szenvedünk, mert amit vakságunkban boldogságnak hiszünk, az valójában szenvedés. Azért szenvedünk, mert akarunk, és amit akarunk, az pusztán egy fantom. Ez a fantom pedig az az elképzelés, hogy a változás valami maradandót, örök érvényűt hozhat létre. Tehát csak újabb szenvedéseket okozunk magunknak, ha a mulandó tapasztalatok területén keressük a boldogságot. Ezzel szemben, ha felismerjük időtlen voltunkat, ki tudunk lépni ebből a körből. Trebitsch ismét kihangsúlyozza, hogy az ember időtlen, hiszen fel tudja idézni a múltat s el tudja képzelni a jövőt, majd egyesíteni tudja őket az örök jelenben, a MOST-ban.

Ezt a metafizikai igazságot a szerző ismét visszavetíti az etika szintjére, mondván, hogy mindaz, amit tettünk, benne van a mostani életünkben, de óvatosnak kell lennünk, hiszen mindaz, amit most teszünk, az lesz a jövőnk.

Ha valaki azt hiszi, hogy csak azért mert a „kormányzat” tagja néhány hónapra, akkor megmenekülhet saját projekcióinak következményeitől, az természetesen téved. Ezek még a halállal sem tűnnek el, hiszen valahol lennünk kell akkor is, mivel időtlenek vagyunk. „Lehet, hogy most nagy ember vagy”, szólítja meg az olvasót Trebitsch, de „azt fogod learatni, amit elvetettél”, hiszen „magaddal viszed a magot.”

A bölcsek minden korban az erényességre és a bölcsességre alapozták az életüket. „Az erényesek boldogan élnek.” „A gonoszak kínok közepette.” Azért, mert mindig mindent magunkban és magunkkal viszünk. Mivel időtlenek vagyunk, semmilyen változás nem töröl el bennünket, semmilyen mozgalom nem sodor el. „Mi magunk készítjük és alkotjuk az életünket, magunkkal és magunkban cipeljük a múltunkat, jelenünket és jövőnket.”
Itt az ideje annak, hogy az ember elhatározza magát és újra alkossa az életet ezek alapján a valódi elvek alapján. Ehhez olyan tudásra van most szükség, amely „örök igazságokon alapul, és amely üdvös eredményekre vezet az életben, legyen az [a létezés] egyéni vagy nemzeti [szintjén].” Minden olyan akarat és tett, amelynek ez a tudás az alapja, „életünket összhangba hozza az objektív Valósággal”.

A nyugati embernek (you in the Occident) az a hatalmas hibája, hogy soha nem tudja abbahagyni a rohanást, hogy egy pillanatra megálljon gondolkodni. De most meg kell állnunk, követeli a szerző, dönteni kell, hogy véghez akarjuk-e vinni, mindazt, ami ebben a könyvben le van írva, és ha mellette döntöttünk, kivitelezni azt. Ehhez azonban tisztában kell lenni azzal, mi az igazság, mi a helyes és helytelen. „Mi az Igazság? Az Igazság minden. Az ember, ha tudni akarja, tudja, mi az igaz és mi a hamis.”

Az emberiség – és ez különösen a mai korban látszik jól – az illúziók, hazugságok, igazságtalanság, gyűlölet ördögi körében forgott és forog. És mindez az igazság, igazságosság és jóság látszata mögött zajlik. Örökre így kell ennek lennie? – sürgeti Trebitsch az olvasót. Vagy sikerül mindaz, amit az „az élet rejtélyét” magyarázva megoldásként felvázolt, és „[ú]jrateremtjük az egész emberi társadalmat?” (Will you reconstruct the whole human society?)

Az élet rejtélye

2010.01.08. 20:28 | ron | Szólj hozzá!

(Trebitsch-Lincoln, Ignác (Abbot Chao Kung). 1937. Dawn or doom of humanity. Shanghai: The Shanghai Times. p. 166-216.)

Az élet rejtélye (The Enigma of Life)

“A világ tele van problémákkal, mindig is tele volt problémákkal. Minden egyén élete tele van problémákkal”. Ezzel a megállapítással kezdi Trebitsch a kötet nagy, összefoglaló esszéjét, amelyben a korábban tárgyalt társadalmi, politikai gondok mögött meghúzódó egyéni problémákat és azok metafizikai hátterét fejti ki. Az első oldalakon azt a kérdést feszegeti, vajon nem természetes velejárói-e az életünknek a problémák, amit az is bizonyít, hogy soha nem sikerül végső megoldást találnunk rájuk. Ehelyett vagy figyelmen kívül hagyjuk őket vagy megoldási kísérleteinkkel csak újabb problémákat generálunk. Költői kérdések sorozatát zúdítja az olvasóra, azt firtatva, hogy minden civilizációs és technikai vívmány ellenére boldogabb lett-e az emberiség, kevesebb lett-e a szenvedés, igazságtalanság és erőszak.

Szerinte minden probléma mögött egy nagybetűs „probléma” (Problem) húzódik meg, amely három szóban fejezhető ki: „én”, „a világ”, „élet.” Ezeknek a fogalmaknak az egyéni tisztázása vezet minden más, ennél felszínesebb nehézség megoldásához. Ezt azonban csak bölcsességgel lehet megtenni, a tények ismerete – amelyek bűvöletében „a nyugat” él – önmagában nem elegendő.

„Az élet, az élet kérdése (problémája) csak az élet által oldható meg”, és ehhez bizonyos lépéseket feltétlenül meg kell tenni. Ez az út az, ami megfogalmazható – és a cél nem, implikálja a szerző.

Az „élet titkát” rossz helyen keresi a nyugati civilizáció, írja Trebitsch, hiszen nem befelé, hanem kifelé (a csillagok, a régészeti leletek felé) fordulva kutatja azt. A bölcsek viszont mindig, minden korban önmagukban keresték az élet titkát. Hiszen mindaz, amit tudunk az érzékszerveinken, azaz a felfogóképességünkön (cognizing apparatus) keresztül jut el hozzánk, és „amit személyiségnek nevezünk, az valójában ez a felfogó képesség”. Tehát ezt a felfogóképességet – a tapasztalás folyamatát – kell megismernünk ahhoz, hogy el tudjuk dönteni, hogy amit tudunk, az valódi tudás-e. Az „emberiség vezetői” éppen azért tudják olyan könnyen befolyásolni a tömegeket, mert az emberek nagy része nem tudja jól használni ezt a felfogóképességet, sőt igénye sincs ennek megismerésére. A szerző szerint ebben nemcsak a tudományok, de az eddigi filozófiák és vallások sem segítettek, sőt, még tovább tetézték a tudatlanságot.

„Az élet, mindenek előtt, jelenség (fenomén)”, állítja Trebitsch, de felhívja rá a figyelmet, hogy ez azt is jelenti, hogy nem pusztán jelenség (fenomén). Jelenségként (fenoménként) tehát az élet megtapasztalható és elgondolható. Ezzel ellentétben a „lélek” csak „puszta szó”, hiszen nem tudjuk megtapasztalni és elgondolni.
Az esszé több pontján is kihangsúlyozza a szerző, hogy mindaz, amit leír megtapasztalható és megmagyarázható „itt és most.” Az olvasótól nem várja el, hogy pusztán tekintélytiszteletből bármit is elfogadjon, hanem vizsgálja meg ő maga az állítások helyességét.

Az „életet” továbbvizsgálva azt a kérdést járja körül, hogy mi számít élőnek. Élőlény-e egy cselekvésképtelen, beteg ember vagy élőlények-e az állatok. Arra a következtetésre jut, hogy „minden szerves (organic) élet élet, ugyanaz az élet, a különbség a fokozatokban rejlik”. Szerinte az ásványok és a növények alkotják az egyik fokozatot, és az állatok és az ember a másikat, de „minden élet ugyanabból a forrásból fakad”.

Az egészség és betegség témáját fejti ki a következő oldalakon, megállapítva, hogy az „emberi élet a test bizonyos részeinek egészségességén múlik”, tehát egyenlőségjelet tesz az „élet” és az „egészség” közé. Kifejti, hogy az élet egyrészt az „életfontosságú szervek”-től, másrészt az elfogyasztott (szerves és szervetlen) tápláléktól függ. Nem létezik különálló „élet”, hanem az mindezen alkotórészek összessége, és ezeknek az alkotórészeknek a működését az ember nem tudja pusztán az akaratával befolyásolni. A táplálkozás által az ember összekapcsolódik mind az élő, mind az „élettelen” világgal (ásványok, sók, víz). Azonban az „élettelen” tápanyagok létfontosságú volta bizonyítja, hogy ezek is az „élet” megnyilvánulásai, tehát „egyetlen élet van, többféle alakban”. Trebitsch szerint a növények és az ásványok is éreznek, hiszen reagálnak a hőre, páratartalomra stb., valamint öregednek és meg is betegedhetnek.

Minden emberi élet a fentiek alapján működik, ezért semmi értelme egyes rasszok felsőbbrendűségét hirdetni. A nemzetek az emberiséghez képest úgy működnek, mint az életfontosságú szervek az ember testében, ezért a „túlélés” csak az egyetemes összefogás révén lehetséges. „Egy test vagyunk: az emberi faj.” A különböző nemzetek különféle feladatokat látnak el, mint ahogyan a testrészeknek is külön-külön funkciójuk van. Ezért nem lehet megoldás az emberiség problémáira sem a szűklátókörű nacionalizmus, sem a különbségeket figyelmen kívül hagyó internacionalizmus.

Annak ellenére, hogy az élet tele van szenvedéssel és nyomorúsággal, az élőlények mégis állhatatosan ragaszkodnak az életükhöz. Ezt a szerző egy abszurd helyzettel is szemlélteti. Tegyük fel, hogy valaki bánatában elhatározza, hogy mérget vesz be. Ha ebben a pillanatban egy gyilkos törne be a szobájába, valószínűleg az illető mindent megtenne az élete védelmére, akár még a gyilkost is megölné, pedig előzőleg ő maga akart véget vetni az életének. „Miért ragaszkodunk ennyire ahhoz, amit el akartunk dobni?”, teszi fel a kérdést a szerző, majd egy oldalon keresztül további (költői) kérdések következnek. Ezek egyrészt arra mutatnak rá, hogy az „élet folyamatos áramlás”, amelyből nehéz kiragadni a múltat, hiszen annak emlékei a jelen pillanatban tapasztalhatók, másrészt az élet eredetét firtatják, és ezzel arra ösztönzik az olvasót, hogy nézzen szembe saját életének alapvető kérdéseivel, térképezze fel a saját világnézetét. Sem a lexikális tudás, sem a különféle időtöltések (sport, szórakozás, „frivolitás”), sem a vallások és ideológiák nem teszik boldogabbá az embert, pedig ez lenne minden ember (és állat) célja.

„Elérkezett az ideje”, írja Trebitsch, „hogy a világ vezetői és államférfijai teljes komolysággal feltegyék maguknak ezeket a kérdéseket”, mivel éppen a vezetők butasága, őszintétlensége és alkalmatlansága miatt sodródott az emberiség a pusztulás szélére. A következő bekezdésekben azonban azt hangsúlyozza, hogy az élet problémái egyéni szinten oldhatók csak meg, saját gondolkodásunk és belátásunk által. Az embernek önmagában kell a titok után kutatni, mert az sehol máshol nem található meg, „még ebben a könyvben sem”. Ezzel a szerző visszatér ahhoz a gondolatához, hogy csak az utat lehet megmutatni, az „igazságot mindenkinek magának kell felismernie.”

Ebben nem segítenek az élet eredetére, a „hogyan, mikor, hol és miért”-re vonatkozó a kérdések, mivel ezekre önmagunkban soha nem találjuk meg a választ. De ne higgyük, hogy ha nem tudjuk megválaszolni az élet eredetére vonatkozó kérdéseket, akkor nem érthetjük meg az életet, figyelmeztet Trebitsch. Ennek épp az ellenkezője az igaz. Ha „itt és most” meg tudjuk válaszolni, hogy mi az élet, akkor „mindig és mindenhol tudni fogjuk, mi az élet.”

Ezen a ponton a szerző visszatér a tapasztalás és az emlékek témájához. „Hol vannak a múltbéli tapasztalataink?” És ami szerinte még fontosabb: „Mi az, ami elmúlt?”. (Az eredeti „What has passed?”-ban benne van az is, hogy „Mi az, ami átadódott?”, de a szöveg folytatásából inkább talán az előbbi jelentés bontakozik ki.) És ezzel a személyiség tárgyalásához értünk, annak a megvizsgálásához, hogy mi köze van a gyerekkori – vagy akár ma reggeli – én-ünknek a mostanihoz. Ezt is mindenkinek önmagának kell megválaszolnia, írja Trebitsch, csak így lesz a bölcsesség birtokában, így fog „győzedelmeskedni az életen”.

Az „élet legyőzése” azt jelenti, hogy az ember többé nem támaszkodik mások által elvégzett rítusokra, nem követ el olyan tetteket, amilyeneket valójában nem akar, nem osztja többé a világot „én”-re és „ő”-re. Ez az, ami megteremti majd „az igazi vallást”, „Minden Ember Testvériségét”.

Ezek után Trebitsch visszatér ahhoz a kérdéshez, hogy „Mi az, ami elmúlt?”. Természetesen, „az idő az, ami elmúlt”, válaszolják sokan, de szerinte ez nem a helyes megoldás, hiszen azt is figyelembe kell venni, hogy egész életünk során megmarad az öntudatunk (self-consciousness), az a tudás, hogy létezünk. „Akkor ki az, aki önmagaként emlékszik saját magára az idő folyása ellenére?” Mivel ezt nem tudjuk megmagyarázni, szerinte a megoldás az, hogy „az idő nem létezik.” És ezt a szerző szerint szó szerint kell értenünk, nem átvitt értelemben. Ez az élet megértésének alapja. Addig „nem létezik semmilyen valódi fejlődés a földön”, amíg az ember „meg nem érti, mi van az élet előtt és a halál után.” Hiszen „az ember a legnagyobb gonoszságokra képes, amíg azt hiszi, hogy nincs élet a halál után”.

A világ átalakításának első lépése a „vezetők” megszelídítése lenne. Ez éppen a fordítottja annak, ami történik, hiszen most éppen a kormányzatok és politikusok azok, akik az embereknek arról „prédikálnak”, hogy őszinték, igazságosak és jók legyenek. Eközben pedig az úgynevezett „nagy emberek” hazugok, tisztességtelenek és brutálisak, és ez még örömmel is tölti el őket. Trebitsch szerint ennek az az oka, hogy nem ismerik az élet titkát és nem követnek semmilyen vallást. Ez utóbbi annak következménye, hogy a vallások hamisságokat terjesztenek és gyakorlataik nem alkalmazhatók a mai világban. Bigottságukkal és intoleranciájukkal egyre inkább elveszítik a követőiket. Ezért kell létrehozni az új vallást, amely az én-ről, az életről és a világról szól.

Ezután a szerző visszatér a korábbi gondolatmenetéhez, és a tapasztalási folyamatot az álomhoz hasonlítja. Rámutat, hogy a valóságban és az álomban eltelt idő nagyon különböző lehet. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy a tapasztalások sorozata, illetve az erről való tudatosságunk hozza létre az idő fogalmát. Majd egy újabb kérdéssor végén felveti annak problémáját, hogy a jelent nem tudjuk megragadni, hiszen, mire megragadjuk, már múlt lesz belőle.

A következő gondolatkísérletben arra ösztönöz minket, hogy képzeljük el, minden mozdulatlanná válik. Majd egy idő múlva újra mozogni kezd. Vajon meg tudjuk-e ekkor mondani, mennyi ideig tartott a mozdulatlanság állapota? Akár egy pillanatig, akár évmilliárdokig, minden onnan folytatódna, ahol megállt, így az előző kérdést nem tudjuk megválaszolni. „Ahol nincs mozgás, ott nincs idő”, vonja le a konklúziót a szerző. Majd átfordítja a másik irányba: „Az idő a mozgás mértéke (measure of movement).” És hozzáteszi, hogy a mozgásnak térbeli „mértéke” is lehet.

„Mindaz, ami az életben velünk történik, a magunk és/vagy a hozzánk hasonló mások „teremtménye” (product). […] A tapasztalatoknak nincs semmi más forrása, csak a mi belső én-ünk”. Tehát a gondolatainkat – amelyek szintén mozgások – mi hozzuk létre, és a gondolatok sorozatát is a saját gondolatunkkal figyeljük meg.
És így elérkeztünk ahhoz a fundamentális állításhoz, amire – a szerző szerint – az életünket alapozni kellene: „Időtlenek vagyunk.” Ez a megfogalmazása annak, hogy minden folyamatos áramlásban van, a dolgok örökké keletkeznek és elmúlnak. Ezt tudják a materialisták, az ateisták, az atom- és elektron-elmélet követői is, állítja Trebitsch. És aki ezt belátja, azt már nem ingatja meg a halál ténye sem, hiszen az is csak egy tapasztalás a sok közül.

A szerző Georg Grimm két könyvét ajánlja az olvasó figyelmébe: az egyik a Buddha und Christus, a másik pedig a The Doctrine of the Buddha. Grimmtől idézi azt a gondolatmenetet, amit a Buddha „nagy szillogizmusának” nevez: „Amit úgy észlelek, hogy keletkezik és elmúlik, és ami így mulandósága miatt szenvedést okoz nekem, az nem lehet az én-em (Self). Mivel mindent, ami felfogható (test, érzetek, észleletek, a tudat tevékenységei és a tudatosság, és velük és általuk az egész világmindenség) úgy észlelek, hogy az keletkezik és elmúlik, és így mulandósága miatt szenvedést okoz nekem, semmi, ami felfogható nem lehet az én-em (Self).

Felfoghatom és fel is fogom a jelenlegi „személyiségemet” (test, érzetek, észleletek, a tudat tevékenységei és a tudatosság) mint felfoghatót, és mint olyant, ami keletkezik és elmúlik. Emiatt én szenvedek, tehát a személyiségem nem az én-em (Self), tehát annak kezdete nem az én kezdetem volt, és annak vége nem lesz az én végem.”

Minden időpillanat maradéktalanul eltűnik, de az emlékeink megmaradnak. És mivel változatlanok és így kívül esnek a változó időn, időtlenek. Tehát az emlékezet (Memory) a szerző szerint túl és felül van az időn. Így minden létező, amelyik emlékezettel rendelkezik felülemelkedhet az időn, hiszen a múltbeli tapasztalatok felidézésével ki tudja azokat emelni az idő folyamából. Ez egyben azt is jelenti, hogy ez a létező (Being) nem része az időbeliségnek. Az is „magától értetődő”, hogy kell lennie egy időn kívüliségnek, ahonnan maga az idő megfigyelhető. A már így is kissé merész gondolatmenethez még az is hozzáfűzi, hogy a ha nem létezne semmi, ami időtlen, a logikus gondolkodás sem lenne lehetséges.

A következő eszmefuttatásban az időnek és az emlékezésnek a fenti sémáját alkalmazza Trebitsch a létező (Being) és annak valódi lényegisége (Real Essence/Real Being) viszonyára. Azt állítja, hogy tudattárgyak (thought-objects) pillanatról pillanatra történő változása mellett, a tudattárgyaknak folyamatosan jelen is kell lenniük az emlékezetben, hiszen különben nem tudnánk megkülönböztetni A-t nem-A-tól, vagy a másik oldalról megfogalmazva, nem látnánk A és A azonosságát (hiszen addigra az időfolyamban már eltűnt A). Ebből következik, állítja, hogy az A egyenlő A kijelentés mindig valamilyen pszichológiai viszonyban áll az idővel, és ez a kijelentés csak az idő ellenében tehető meg.

Nemcsak a tapasztalás, és így a dolgok beazonosításának szükségszerű eszköze az emlékezet, hanem bármilyen logikai következtetésé is, hiszen a premisszák mindig megelőzik időben a konklúziót. A logikus gondolkodás folyamatához egyrészt szükséges tehát az idő folyása, hogy a következtetés folyamata végbe mehessen, másrészt pedig a gondolkodó alany időn kívülisége, hogy a premissza fennállhasson az ítélet megalkotásának pillanatában is.

Tehát láthatjuk, hogyan bizonyítható be a logika segítségével az „alany létezése.” Minden igazság alapelve a logikai axiómák rendszere, és „az ember akkor teljes ember, ha teljesen logikus”. „A logika és az etika lényegét tekintve azonos: mindenféle etika csak logikai törvények szerint lehetséges, és minden logika egyben etikai törvény is. A logika megmutatja az Én Valóságának a valóságát, az etika megköveteli ennek felmutatását/kimutatását.”

„Soha nem volt olyan igazán nagy ember, aki ne lett volna meggyőződve az Én létezéséről.” „Minden hiba, bűntudat, szégyen, hit, remény, félelem, megbánás, szeretet, gyűlölet, sóvárgás, magányosság, hiúság, érzékenység, kérkedés és a haláltalanság iránti vágy feltételez egy időtlen én-t”, állítja Trebitsch. Mindebből az is következik, hogy vissza lehet emlékezni előző életekre, de ebbe a kérdésbe nem megy bele.

Azért vágyunk az örök életre, mert minden, amit magunk körül látunk mulandó, és ezért szenvedéssel teli. Mivel azonosítjuk magunkat a tapasztalás folyamatával (test, érzetek, észleletek, a tudat tevékenységei és a tudatosság), hozzá kötjük magunkat ehhez a változó személyiséghez. Félünk meghalni, és ezért kapaszkodunk olyan „találmányokba”, mint az „örök mennyország” vagy a „halhatatlan lélek.”

„A létezésünk Buddha által feltárt időtlensége* megmutatja a kiutat mindebből a konfliktusból, ellentmondásból, misztikumból és ön-misztifikációból. Személyiségünk semmivel nem jobban a miénk, mint a krumpli, tej, zöldség, víz, gyümölcs, hús, amit megettünk. Ezek az élelmiszerek, vagyis inkább az azokat alkotó elemek képezik a személyiségünk alapját, amely pusztán ez okból nem lehet és nem is az Énünk.

 

* A szöveg buddhista szempontú kritikája egy későbbi posztban lesz olvasható. Elöljáróban annyit, hogy Trebitsch buddhizmusa sokkal közelebb áll a(z általa egyébként támadott)  teozófia tanaihoz, mint a Buddháéhoz.

Az emberiség hajnala vagy végzete #2

2010.01.06. 09:12 | ron | Szólj hozzá!

(Trebitsch-Lincoln, Ignác (Abbot Chao Kung). 1937. Dawn or doom of humanity. Shanghai: The Shanghai Times. p. 78-165. és 245-247.)

Ingyenes oktatás (Free Education)

„Minden állampolgár számára ingyenessé kell tenni az oktatást.” Trebitsch szerint az oktatásnak függetlennek kell lennie az egyén anyagi helyzetétől, mert az minden állam, és így minden társadalom érdeke, hogy az állampolgárok jól képzettek legyenek. Az ingyenes oktatás megvalósul háború idején – hiszen a sorkatonák elméleti kiképzést is kapnak –, de ennek békeidőben is így kellene lennie a 6 éves alapképzéstől, amelyben minden gyermek részesül, egészen a felsőoktatásig. Elképzelése szerint a tehetős szülők továbbra is fizetnék a gyermekek bentlakásos iskoláját, a szegények ilyen költségeit viszont az állam fedezné. Így tudná az általa kigondolt rendszer kiküszöbölni a kapitalizmus „mérgező” hatását, hogy pusztán anyagi javak birtoklása révén egyesek számára hozzáférhetők bizonyos dolgok, míg mások számára nem. Az ingyenes oktatás csökkentené az osztály-öntudatot, és a pénz egyenlőtlen elosztásának újratermelődését, és a jól képzett polgárok jelentik „bármely nemzet legjobb tőkéjét”.

Ebben a fejezetben ír Trebitsch arról is – amit már említett a helyes kormányzásról szóló felsorolás 22-es pontjaként –, hogy alapvető lenne, hogy nem örökölhetnének nagyobb vagyont olyanok, akik legalább öt évig nem voltak pénzkeresők (kivéve a nőket, de ők sem kapnák meg egy összegben az örökséget), hiszen szerinte „több embert tett tönkre a gazdagság, mint a szegénység”. Kitér a 23-as pontra is, amely szerint az állam „a józan ész, az igazságosság, és nem emberalkotta törvények szerint” felügyelni hivatott az üzleti vállalkozásokat, és beavatkozni, ha visszaéléseket tapasztal. Majd megemlíti a 25-ös pontot, amelyben egy olyan, külön erre a célra választott bizottság létrehozását javasolja, amelyhez bármely állampolgár fordulhat panaszával akár szóban, akár írásban. Mivel a 24-es pont az üzleti vállalkozásokról szólt, valószínű, hogy eredetileg az ezekkel kapcsolatos panaszokat vette a 25-ös pont alá a szerző, de ebben a fejezetben Trebitsch úgy folytatja, hogy a kormányzat tagjai sem feltétlenül tökéletes emberek, tehát minden állampolgárnak biztosítani kell a jogot, hogy még a legmagasabb politikai státuszt betöltő személyekre is panaszt tehessen. „Hány forradalom megakadályozható lett volna így!”, sóhajt fel a szerző a fejezet végén.

A sajtó (The Press)

Ebben az esszében a lista 26-os pontját fejti ki Trebitsch, azt szorgalmazva, hogy meg kell teremteni a valódi sajtószabadságot, amely – mint már arról korábban szó volt – azt is jelenti, hogy az újságok nem publikálhatnak féligazságokat és nem rágalmazhatnak meg senkit. Meglátása szerint sajtó a „jó és rossz nagy erejű forrása”, amely „friss vízzel” vagy „méreggel” táplálja az embereket. Egy olyan törvényszék létrehozását javasolja a szerző, amely felügyelné a 26-as pontban leírtak betartását, és ennek kivitelezésére Trebitsch – a jó kormányzásnál leírtakkal megegyezően – ismét csak nem a szabályok kodifikálását szorgalmazza, hanem a „józan észt” mint alapelvet.

Folytatva az előző fejezet gondolatmenetét, a szerző arra kötelezné a kormányokat, hogy biztosítsák a sajtó számára azt a szabadságot, hogy az kritikával élhessen a kormányzattal szemben, és leleplezzen minden olyan üzleti vállalkozást, amely valamilyen visszaélést követ el. Ezt az átláthatóságot Trebitsch annyira alapvetőnek tartja, hogy külön szigetre száműzné azokat a kiadókat és szerkesztőket, akik pl. anyagi érdekből nem hozzák nyilvánosságra az ilyesfajta ügyeket.

A 27-es pont a hazugság kérdésével foglalkozik, melyről Trebitsch kijelenti, hogy „a legbutább dolog a világon, és emellett a legnagyobb bűn”. „Ha képtelenek vagyunk kiirtani életünkből a hazugságokat, semmi értelme bármi mást is tennünk.”
A vallásgyakorlás szabadságáról szó 28-as pontról az utolsó fejezetben lesz szó, írja a szerző, mivel az ennél több figyelmet érdemel. Valójában ez a könyv utolsó előtti fejezete, Az élet rejtélye című esszé.

A 29-es pontban a szerző ismét megfogalmazza azt, hogy a kormányoknak az egyetemes törvények, erkölcsi elvek szerint kell működniük, és csak akkor nyerik el az állampolgárok támogatását és engedelmességét. Az Alkotmányt ilyen univerzális elvek alapján kell megfogalmazni, nem pedig a kormányzat szervezeti vagy működési szabályzataként. Tehát a sajtóról szóló fejezet végén Trebitsch visszakanyarodik a helyes kormányzás témaköréhez.

E rész lezárásaként Trebitsch azt állítja, hogy az általa felsorolt 29 kritérium „örök érvényű igazság”, amelynek végül mindenki „engedelmeskedni fog”. A lista figyelmen kívül hagyása pedig „az összes nemzetet romlásba fogja dönteni”. Végül Lao Ce néhány – az államról és törvényről szóló – idézetével zárja a fejezetet.

Nemzetvédelem (National Defence)

Ennek az esszének a bevezetésében a szerző biztosítja az olvasót arról, hogy minden egyes szónak, amit leír, ismeri a jelentését, és valóban azt írja le, amit gondol. Erre azért van szükség, mert bár az egész politikát áthatja az igazságnak álcázott hazugság, a nemzetvédelem az a terület, ahol ez a legkézzelfoghatóbb. Trebitsch hangsúlyozza, hogy éppen ezért nagyon óvatosan kell megválogatnia a szavait, hiszen azok már komoly jelentésváltozáson estek át. Rámutat, hogy a „védekező háború” (defensive war) kifejezést már annyiszor használták és kihasználták, hogy a közvélemény már nem hiszi el, hogy egyáltalán létezik ilyen. „Bizonyos körülmények között mindenkinek joga és kötelessége megvédeni önmagát”, hangoztatja a szerző, és ismét arra hivatkozik, hogy „az élet individuális és személyes”, de az egyén folyamatosan kapcsolatba kerül más egyénekkel. Ha ilyenkor saját, alapvetően önző hajlamai irányítják, mindenképpen konfliktusba kerül más egyénekkel vagy csoportokkal, hiszen „érdekütközés” lép fel. Minden üzleti, politikai, vallási konfliktus, akár még nemzetközi szinten is, visszavezethető az egyéni „önzésre, szűklátókörűségre és igazságtalanságra”, arra, hogy az egyik fél nem adja meg a másiknak ugyanazokat a jogokat, amelyeket, teljes magától értetődéssel, önmagának tulajdonít. Ha ezt megértjük, nincs szükség nemzetvédelemre, állítja Trebitsch.

Ha valaki el akarja venni a másiktól azt, „ami nélkül nem tud élni” a másik, a megtámadottnak nemcsak joga, de kötelessége is megvédeni önmagát, mert ha nem tenné, az egyenlőség és igazságosság alapelvét veszélyeztetné. Szembe kell szállni az igazságtalan agresszióval, sőt, az agresszió minden formájával, hiszen „nincs igazságos agresszió”.
A „megszállás” (invasion) nem feltétlenül agresszió is egyben, állítja Trebitsch, de kénytelen hozzátenni, hogy nem ismerünk a háborúk történetében olyan megszállást, amely ne lett volna erőszakos. Szerinte elképzelhető olyan eset, amikor egy nemzet „felebaráti szeretetből, segítő szándékkal” foglalja el egy másik nemzet földjét, mint amikor valaki betör a szomszéd lakásba, hogy eloltsa az ott keletkezett tüzet. Érveket nem sorakoztat fel az állításának alátámasztására, csak arra hivatkozik, mennyire negatív asszociációkat kelt a „megszállás” szó.

Ezután áttér a „nemzet” és „nacionalizmus” fogalmak magyarázatára. Kiemeli, hogy míg az „én” és „ő” megkülönböztetés magától értetődő, nem szoktunk belegondolni, hogy az az „ő” – a másik nemzet tagjaként – szintén „én”-ként definiálja önmagát, és saját nemzetét – az előző „én”-hez hasonlóan – különbnek tekinti a többinél. Ha valójában „egyetemes törvény” lenne a nemzethez tartozás, akkor minél inkább nemzeti színezetet ölt egy esemény, a résztvevőinek annál békésebbnek, boldogabbnak kellene lenniük , érvel Trebitsch. A megoldást, természetesen, ismét abban látja, hogy az ember belátja, „mindannyian testvérek vagyunk a szó legigazabb értelmében” , és hogy ennek a testvériségnek a feladata minden ember számára egyenlő jogokat biztosítani, bárhol éljen is a világon. A védekezés jogos minden olyan támadással szemben, amely ezt veszélyezteti, és amely azon az elképzelésen alapul, hogy bármelyik nemzet különb a másiknál. Ez utóbbi szemlélet, mint ahogyan fent láthattuk, az emberi önzőségből, hatalomvágyból származik, és éppen az adott nemzet kormányzatától ered. Tehát a nemzetvédelmet, a szerző által propagált globális értékrendet – és így a békét – is a nemzeti kormányok tudják biztosítani állampolgáraik számára, ha igazságosan és minden nemzet javát szem előtt tartva kormányoznak. „Nem szép az őszinte szó, nem őszinte a szép szó”, idézi Lao Cét az esszé végén Trebitsch.

Kommunizmus (Communism)

„A kommunizmus kísérlet arra, hogy politikai és katonai eszközökkel orvosoljuk a gazdasági veszteségeket”, állítja a szerző. Ezek a veszteségek a jogok egyenlőtlenségéből és az emberek és csoportok érdekeinek különbözőségéből fakadnak, és ezeket a pénzügyi, politikai, társadalmi problémákat – mint ahogyan már többször láthattuk – Trebitsch az egyetemes elvek szintjén akarja felszámolni. Szerinte mindezek egy okra vezethetők vissza: nem vagyunk hajlandók másokkal úgy bánni, ahogyan mi szeretnénk, hogy velünk bánjanak. Tehát minden gazdasági, társadalmi probléma alapja az emberi önzés – ellentétben azzal, amit a kommunisták állítanak. Többször hangsúlyozza, hogy nem viseltetik semmilyen előítélettel a kommunizmussal szemben, viszont tévedésnek tartja, hogy a kommunisták a javak egyenlőtlen elosztását és az e mögött álló, nem megfelelő kormányzást tekintik a gazdasági problémák forrásának. Ezen felül azt is felrója a kommunistáknak, hogy az általuk javasolt új, „kommunisztikus” rendszer könyörtelen és embertelen. Trebitsch szerint a kommunizmus éppen olyan egyenlőtlen rendszer hozna létre, mint a kapitalizmus, mert a problémát nem az egyéni önzés szintjén kezeli , hanem a pénzt vagy a vallást tartja az egyenlőtlenség okának.

A szerző felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy nem minden kommunista egyforma, és hogy bölcsen fel lehessen venni a harcot ellenük, figyelembe kell venni ideológiájuk és motivációik különbségeit. Nem fegyverrel kell szembeszállni velük, hanem ideológiával, a veszteségek orvosolásával, az egyenlőtlenségek megszüntetésével. Tehát a megoldás ismét az igazságos és jóságos kormányzás, amely mindenki számára jogokat is ad, és nem csak „fejős tehénként” használja az állampolgárokat. Ha ez megvalósul, nem kell félni többé a kommunista agitátoroktól, hiszen szavaik leperegnek majd az elégedett emberekről.

Oktatás (Education)

„Ha létezik egyetlen olyan erő, olyan intézmény, amely minden másnál hatékonyabban formálja egy nemzet jövőjét, akkor ez az erő, ez az intézmény az oktatás.” Mindaz a szörnyűség, mindaz a káosz, amit a világban tapasztalunk az oktatás csődjének az eredménye, annak a következménye, hogy „nem tudjuk, hogyan kell élni”, állítja Trebitsch.

Alapvető lenne, hogy megtanuljuk, mi az élet, kik vagyunk mi és milyen világban élünk. A szerző felhívja a figyelmet arra a kettősségre, hogy miközben az iskolában őszinteségre oktatják a diákokat, a világ tele van hazugsággal, miközben a felebaráti szeretetet hangsúlyozzák, a világ tele van önzéssel. Ez az oka annak, hogy az oktatási rendszer csődöt mond. (A megoldást nem a tudomány vívmányaiban és nem különféle „izmusokban” kell keresni szerinte, hanem egy olyan új vallásban, amely „megszelídíti, kedvessé, igazságossá és őszintévé teszi az embert”.

Ezt nem fejti ki ezen a helyen, hanem áttér arra, hogy a jó oktatási rendszer alapvető követelménye az, hogy a gyermekeket gondolkodni tanítja. Hiszen ha nem tanulunk meg helyesen gondolkodni, könnyen a vallásos vagy politikai szlogenek, rasszista elméletek hatása alá kerülünk, és elveszítjük azt a képességünket, hogy minden embert egyenlőnek lássunk, amely – mint ezt a szerző már sokszor hangsúlyozta – a szenvedés legfőbb forrása. Ha viszont megtanulunk helyesen gondolkodni, meglátjuk az élet értelmét, a kötelességeinket és lehetőségeinket az életben, és ennek megfelelően tudunk hasznosan tevékenykedni az élet egy-egy területén. Felveti még azt is, hogy „haszontalan puszta tényeket oktatni, ha azokhoz nem kapcsoljuk a morális és spirituális jelentésüket” vagy éppen azok hiányát , és természetesen haszontalan mindazt tanítani, aminek az ellenkezőjét tapasztalja az ember. Helyette az oktatás szóljon „az életről”, amit nem lehet „félvállról venni” – az élet rövidségéről és a különféle elméletekről, amelyek az életet leírják: a teizmus, az ateizmus, a materializmus stb. nézőpontjáról.

Trebitsch szorgalmazza, többek közt, a különféle vallások részrehajlástól mentes bemutatását, az élettani ismeretek oktatását, az ösztönök megzabolázásának valamint a tolerancia és a tisztelet kimutatásának tanítását. Hosszú listája végén így summázza, mi az, ami szerinte az oktatás feladata lenne: „… mindenek felett taníts(anak) nekünk bölcsességet!”. Ő maga is felveti, hogy ez sokak számára idegenül hangozhat, de mivel szerinte „a jellem fontosabb, mint a műveltség”, magától értetődő, hogy a lexikális tudás fölé helyezi az erkölcsi nevelést és a kritikus gondolkodás kialakítását. Szerinte a helyes gondolkodás „megóv minket minden rossztól és minden szenvedéstől”. Arra a kérdésre, hogy hogyan tanulható – és tanítható – meg a helyes gondolkodás, Trebitsch paradox válasza az, hogy „a helyes gondolkodás gyakorlásával”.

A következőkben részletesebben megismerhetjük a gondolkodásról vallott nézeteit. Szerinte helytelenül gondolkodunk, amikor olyankor is gondolkodunk, amikor erre nem lenne szükség , amikor „rossz irányban gondolkodunk” és amikor tévedésekre alapozzuk a gondolatmenetünket. Minden helyes gondolat „vizualizálható”, ez mutatja, hogy a gondolatok tárgyai tények, igazságok. Ezek után Trebitsch egy hosszú a gondolatmenetet ír le arról, hogyan láthatjuk be a Naprendszer működését, az évszakok váltakozását stb. mindenféle mérőeszközök nélkül, pusztán a gondolkodás segítségével.
A következő bekezdésben kifejti, hogy szerinte a nyugati ember diszkurzív módon (következtetések mentén) gondolkodik, míg a keleti intuitívan és kontemplatívan (szemlélődve, a dolgokra rátekintve). „A Nyugat tele van ellenőrizhetetlen, hozzáférhetetlen, bizonyíthatatlan elméletekkel”, amelyeket ő – ezek szerint – a helytelen gondolkodásnak tulajdonít, és amelyek közé olyan dolgokat sorol, mint „kezdet”, „lélek”, elektron- és protonelmélet.

Sajnálatos módon, ezt nem fejti ki bővebben, így nem tudjuk meg, mit is ért pontosan „keleti” gondolkodásmód alatt, és milyen alapon sorolja a bizonyíthatatlan nyugati elméletek közé a „lélek” koncepcióját (miközben ez a felfogás a „keleti” vallásokban is megjelenik).

Ezek után hosszú felsorolás következik arról, mi mindenben téved „a nyugat”, hogyan hiszik a nyugati emberek tévesen, hogy bármiféle tudás birtokában vannak. Trebitsch szerint az a tény, hogy nem ismerik fel „az egész emberi faj egységét”, „lenullázza” a nyugatiak tudását, hiábavalóvá teszi mindazt az ismeretet, amit a különféle tudományok eddig felhalmoztak. Haszontalannak minősíti a technikai fejlődést, különösen a közlekedési eszközök egyre gyorsabbá válását, hiszen szerinte „a sietség az őrület biztos jele”. Majd visszatér ahhoz a gondolatmenethez, hogy a helytelen gondolkodás káros tettekhez vezet, tehát a megoldás az oktatás megreformálásában rejlik.

Mielőtt rátérne a „hogyan” kifejtésére, némileg elragadtatja magát, és kijelenti, hogy a mostani gondolkodásmód és életvitel folytatásánál még az is jobb lenne, ha felrobbantanánk magunkat TNT-vel.

„És azt állítom, hogy csak a Buddha jól képzett tanítványa tudja, hogyan kell helyesen gondolkodni, mivel minden más lény annak a pusztító hatása alatt áll, amit a buddhisták úgy neveznek: káprázat, illúzió.

És mi ez az illúzió? A tudati aktivitás (mental activity) szükségszerű eltérése a normától.
És mi a norma? A valóság.
És mi a valóság? Az, ami nem keletkezik és nem múlik el, a létre-nem-jött, a nem-teremtett, a nem-létrehozott, az időtlen!”

Minden probléma megoldását jelenti a következő három fogalom tisztázása: a létezésé, az életé, és a világé. Erről a három problémáról és a megoldásukról fog szólni Az élet rejtélye című esszé.

Külpolitika (Foreign Politics)

„Minél fejlettebb egy ország gazdasági- és politikai élete, annál nagyobb hatással van sorsára a külpolitikája.” Trebitsch azt állítja, hogy a külpolitika nem más, mint hogy „minden nemzet örök rettegésben és egymással szembeni gyanakvásban él, amely örök háborúskodást eredményez”. Szerinte a külpolitikai kapcsolatok kérdése is visszavezethető az emberi kapcsolatok szintjére, és a külpolitikusoknak is a már korábban sokszor hangoztatott egyetemes alapelvek szerint kellene cselekedniük, tehát hazugságoktól, félrevezetéstől, erőszaktól mentesen.

Trebitsch azt javasolja, hogy a nemzetek szüntessék meg a különböző külképviseleteket, kivéve a kereskedelmi posztokat, mert erre a távíró korában nincsen szükség, illetve szorgalmazza, hogy a Népszövetség (League of Nations) legyen valódi szövetsége az igazságos és erőszakmentes külpolitikát folytató nemzeteknek. Az esszé azzal zárul, hogy ha a Népszövetség így folytatja tovább a tevékenységét, az katasztrofális lesz a világ sorsára nézve.

Legyen béke! (Let there be peace!)

Ebben az esszében Trebitsch kétségbeesett felhívást intéz gyakorlatilag az emberiséghez, hogy valamilyen módon akadályozza meg egy újabb világháború kitörését. Annak ellenére, hogy a Népszövetség által hozott hibás döntések sorozata vezetett idáig (pl. magának a Népszövetségnek az összeomlásáig), azt javasolja, hogy egymás hibáztatása helyett a megoldást keressék, hogy új alapokon egy új szövetség születhessen, melynek a „Nemzetek Társasága” (Society of Nations) nevet adja. Tíz pontban sorolja fel azokat az elveket, amelyek a szövetség erkölcsi alapját adnák. Ismét kihangsúlyozza, hogy a hazugságot súlyosan büntetni kell (mint a jelenlegi gyakorlatban a lopást). A Népszövetséghez képest megváltoztatná a képviselet formáját is: a nemzeteket választott küldöttek képviselnék, akik „semmilyen módon nem állnak közvetlen kapcsolatban az adott kormányzattal”, továbbá a Társaság létrehozna egy ellenőrző bizottságot, amely időről időre felmérné a tagnemzetek [jogi és politikai] „állapotát”.

A szerző tehát a kormányzatok és a Népszövetség újraszervezését követeli a már sokszor propagált egyetemes etikai elvek alapján: az igazság, igazságosság és jóindulat jegyében, a béke és prosperitás megteremtése érdekében. Felhívását a Buddha szavaival zárja: „Akik boldogságra vágynak, de másoknak – akik maguk is boldogságra vágynak – boldogtalanságot okoznak, azok nem nyerik el a boldogságot. De azok, akik – maguk is boldogságra vágyva – másoknak – akik szintén boldogságra vágynak – boldogságot okoznak, biztosan elnyerik a boldogságot.”. Ez az idézet – sejtésem szerint – a Dhammapada 131-es és 132-es versének parafrázisa.

Az élet rejtélye (The Enigma of Life) - Erről a fejezetről egy későbbi posztban.

Kérelem az Emberiséghez (An Appeal to Humanity)

A könyv zárófejezetében Trebitsch az Emberiséghez fordul, és nem kevesebbet kér, minthogy „szerény könyvének” útmutatása segítségével győzze le, haladja meg önmagát. Arra kér bennünket, hogy hallgassunk a bölcsek szavára, és ehhez ismét Lao Cét idézi, ez alkalommal a háborúról szóló verseit. Végtelen úton járunk és minden „fejlődés” csak látszat, írja Trebitsch. A legnagyobb (legnagyszerűbb) reform a hazugság megszüntetése lenne, mert „ahol az igazság van, és csakis az igazság, ott nincs helye a gonosznak”.

Az emberiség hajnala vagy végzete

2010.01.05. 12:12 | ron | Szólj hozzá!

(Trebitsch-Lincoln, Ignác (Abbot Chao Kung). 1937. Dawn or doom of humanity. Shanghai: The Shanghai Times. p. 7-77)

Előszó (Foreword)

„Eljött az ideje, hogy az Emberiség számot vessen”, így hangzik a könyv első mondata. Majd a szerző rátér a könyv fő kérdésére: mi az élet, miért problematikus (egyéni és társadalmi szinten), mi az, ami nem oldja meg az élet problémáit, és mi az, ami megoldja.

Bármely nemzet jövőjének alapja (The foundation of any nation’s future)

Ebben az esszében Trebitsch kifejti, hogy minden nemzet felemelkedésének záloga egy olyan ideológia, olyan közös gondolat, amely praktikus és hasznos, nem csak üres frázis. Szerinte azért van szükség egyetlen jól megfogható ideológiára, mert a Föld összes nemzete valamilyen módon egymáshoz kapcsolódik, és aki nem alkalmazkodik ehhez a trendhez, azt a többiek „bekebelezik”. Egy ilyesfajta nemzeti ideológia azonban csak akkor életképes, ha megfelel bizonyos „egyetemes törvényeknek”. Ezek közül az első és egyben legalapvetőbb az (lenne), hogy mindannyian emberi lények vagyunk. Trebitsch szerint a világban található rossz egyik legfőbb oka épp ennek a magától értetődő igazságnak a figyelmen kívül hagyása. A nemzeti ideológiákban – pl. „Németország mindenek felett”, „Uralkodj, Anglia” – ennek épp az ellentétét találjuk. Trebitsch saját első alapelvét így fogalmazza meg: „Minden ember testvérisége! Minden nemzet testvérisége!”. Tehát a megoldás szerinte az lenne, ha a nemzeti törekvések harmonizálnának az univerzális igazságokkal, és így a nemzeteket nem vakítaná és pusztítaná el saját rasszizmusuk, önérvényesítésük, büszkeségük, amely a mások elleni erőszakban nyilvánul meg, de aztán visszahat rájuk. Ha a nemzetek elfogadják „minden ember testvériségét”, akkor olyan további elveket is követnek majd, mint pl. „a boldogság nem szorítható földrajzi határok közé”, „az Igazság a legfőbb Hatalom”, „a rossz dolgok nem tehetők jóvá az által, hogy elsütünk néhány fegyvert vagy embereket ölünk”, „mindenkinek joga van segíteni a másikon”. Így a szűklátókörű és fojtogató nacionalizmus helyett olyan politikát ajánl, amelyben az (általa univerzálisnak nevezetett) emberi jogok érvényesülni tudnak, miközben a nemzet megtartja saját karakterét, nem veszik el az internacionalizmus szürkeségében.

Lokális nemzeti problémák kontra univerzális emberi problémák (Local National Problems vs. Universal Human Problems)

A második esszé ugyanazt a témát járja körül, mint az első, azonban más nézőpontból. Míg a fentiekben Trebitsch csak elkülönítette az egyetemes alapelveket a nemzeti érdekektől, itt már a köztük lévő hierarchiáról beszél. Ezt abban a keretben fogalmazza meg, hogy a lokális problémák megoldásával semmivel nem jut előbbre az ember, az egyetemes problémák megoldásával azonban a lokális gondok is felszámolódnak. Hosszan sorolja, hogy a „nyugati világ” egész történelme ilyen kudarcokkal van tele, hiszen a vezetők mindig nemzeti szinten kerestek megoldást. Állítása szerint ezeknek a lokális gondoknak egy része nem is valós, csak képzeljük, hogy a probléma – pl. a Habsburg-ház restaurációjának kérdése – létezik. Tehát a problémákat úgy oldhatjuk meg, ha megtaláljuk mi az, ami közös az egész emberiségben.

Ennek bemutatására Trebitsch egy metafizikai kitérőt tesz. Kissé elnagyolt gondolatmenetének lényege az, hogy a világ számunkra is megtapasztalható működése mögött egy erő (Force) működik, amely nem más, mint a – tovább oszthatatlan – négy nagy elem (kohézió, mozgékonyság, kiterjedés és hő). Ezek a minőségek alakulnak át számunkra is érzékelhető látványokká, hangokká stb. Így ez az erő, amit Trebitsch a „vak akarat”-tal azonosít, felveszi az érzékszervi észlelések „öt maszkját”. Az érzékelés által azonban hiába tudatosítjuk ezt a sürgető akaratot, az mégsem talál kielégülést, folyamatosan „nyomul előre” „az Ürességben”, és kialakítja „a tudatos élet változatos formáit”: az állatokat, az embereket. Az emberek pedig tovább osztódnak törzsekre, rasszokra, nemzetekre.

Ezek után a szerző felteszi azt a kérdést, hogy akkor hogyan lehet mégis bármilyen módon javítani a világon, hogyan mentheti meg az emberiség önmagát. A válasza erre az, hogy ezt csak az egyén teheti meg, a tömeg – az emberiség együtt – erre nem képes. Az esszé utolsó mondata azonban nem azt sugallja, hogy ez bárki lehetne. Az „egyén” itt egy olyan vezetőt jelent, aki az egész emberiség számára utat mutat.

Szükségünk van egy Vezetőre! (Wanted: A Leader!)

A 3. fejezetben Trebitsch egy olyan ideális vezető tulajdonságait mutatja be, aki nem pusztán egy helyi politikai erő, hanem olyasvalaki, aki az univerzális problémákra is megoldást tud adni. Szerinte az ideális vezető bölcs, hajlíthatatlan akaratú, tiszta tudatú (pl. mentes az önzéstől és a befolyásolhatóságtól) és jóságos. Ha lenne ilyen ember, akkor az nyíltan fellépne az egész emberiség érdekében, nem pedig a háttérben egyezkedne a politikusokkal. Olyan vezetőre lenne szükség, aki nem azt adná az emberiségnek, amire az vágyik, hanem amire szüksége van – de nem lenne diktátor –, aki a „mérgező materializmus” helyett szellemi és erkölcsi értékeket hozna az emberek életébe, aki a múlt tévedései és hazugságai közül kivezetné az emberiséget olyan körülmények közé, ahol a bölcsesség, az igazság és a jóság uralkodik.

A jó kormányzás alapelvei – bárhol, bármikor (Principles of Good Government Anywhere, Anytime)

„A kormányzás legfőbb jellemzője minden korban és mindenhol kétségtelenül a butaság volt”, állítja Trebitsch. Szerinte azért, mert a hatalmon lévők soha nem hallgatnak a bölcsekre, mert a kormányzatok kisebb egységekből állnak, akik mind a saját érdekeiket akarják érvényesíteni, és végül, de nem utolsó sorban, mert a kormányok is épp olyan – gyakran középszerű – emberekből állnak, mint amilyenek mi magunk vagyunk.

E mellett felteszi a kérdést is, hogy mennyire magától értetődő a kormányzat paternalista volta. Ennek eldöntéséhez megvizsgálja, hogy az egyén élete milyen viszonyban van a társadalmi csoportok szerveződésével, azok ideológiai alapjaival. Szerinte minden olyan eset, amikor egy csoport a saját identitásának megerősítésére megkísérli háttérbe szorítani az egyént – ilyen a fasizmus, a szocializmus, a kommunizmus, a feudalizmus –, a rossz kormányzásnak egy-egy példája. A csoportoknak az egyének együttműködése révén kell(ene) létrejönniük, mivel az „élet szigorúan individuális”, „individuumként feltétlenül kapcsolatba kerülünk más egyénekkel”, „az individuális élet csak úgy lehetséges, ha másokkal együttműködünk, ez a csoport, és a csoport egyik tagja sem akarhat vagy várhat el többet [a csoporttól], mint bárki más”. Trebitsch szerint mindez igazolja, hogy a paternalista kormányzás az „igazi”, amikor a hatalmon lévők „jó apaként” gondoskodnak mindenki egyéni igényeiről, hiszen – mint ahogyan már az előző fejezetben láttuk – az egyén nem tudja felismerni saját boldogulásának útját, és szenvedést okoz önmagának és másoknak. Tehát a kormányzat feladata felszámolni a társadalmi igazságtalanságokat és mindenki számára biztosítani a szabadságot.

Trebitsch szerint a kormányzatok bukásának az az oka, hogy – az egyénekhez hasonlóan – megfeledkeznek azokról az „egyetemes törvényekről”, amelyek az együttélést biztosítják és amelyeket a „józan ész” diktálna, és ehelyett átadják magukat a vágyaknak és önzésnek. Ezzel lehetetlen helyzetbe hozzák a társadalom bizonyos csoportjait, ezáltal pedig megnehezítik az egyének életét. A szerző tehát itt is arra hivatkozik, hogy az „emberi faj” ugyanolyan „elvek” alapján él, bármi is legyen az éppen aktuális, helyi politikai rendszer. Elérkezett a globalizáció kora („the Planetary Age”), állítja Trebitsch, de ez nem jelenti azt, hogy az uniformizálás (és így pl. a kommunizmus) megoldás lenne minden nemzet számára.

A szerző visszatér az első esszében már megfogalmazott gondolathoz, hogy meg kell találni az egyensúlyt az egyetemes törvények és a helyi sajátságok között. Ez lenne az ideális kormányzás alapja. Szerinte ennek az elvnek az Alkotmányban is meg kellene jelennie. Felsorolja azokat az egyetemes jogokat, amelyeket szerinte minden kormányzatnak biztosítania kellene az egyének és csoportok számára. A 29 pontból álló lista tartalmaz a mai olvasó számára magától értetődő elemeket, mint pl. a szólás-, gyülekezési- és vallásszabadság, de meglehetősen furcsákat is, mint pl. hogy a gyermekek az iskolában tanuljanak meg „élni”, gondoskodni a testükről és a tudatukról illetve hogy az újságok nem publikálhatnak hazugságokat és féligazságokat Trebitsch maga is írja, hogy tudatában van annak, sokan utópiának tarthatják ezt az elképzelést, amelyet ez a lista tükröz, de szerinte ez a megközelítés „felettébb gyakorlatias”. Hozzáfűzi, hogy minden nemzet kormánya az adott közösség többségének támogatását kell hogy élvezze, és tagjai csak őszinte, igazságos és jószándékú emberek lehetnek. Majd felteszi a kérdést, vajon ez lehetséges-e egyáltalán, miközben megjegyzi, hogy bár szinte minden kormány hazudott és rossz szándékkal járt el, ugyanezt a magatartást megtorolta, ha saját nemzetének állampolgárai gyakorolták azt.

Ebben a helyzetben két megoldást javasol Trebitsch: a kormányok vagy ne hangoztassák azokat az elveket, amelyeket ők maguk sem tudnak követni, vagy igenis tevékenykedjenek az önmaguk által szabott törvények és univerzális értékek szerint. Majd, természetesen, ez utóbbit fejti ki részletesen, elsöprő lendülettel követelve az egyetemes igazmondás, igazságosság és jóság alapelveinek betartását a politika minden területén. A harmadik követelmény, amelyet a politikusokkal szemben támaszt, és amely már szintén megjelent a 29 pontból álló listában, az az, hogy a politikusok ne folytassanak semmilyen üzleti tevékenységet, hanem életüket teljes mértékben a kormányzásnak szenteljék. Elképzelése szerint a kormányzat maga se folytasson üzleti tevékenységet, hanem a közszolgáltatásokat mint pl. a posta, vasút stb. bízza rá olyan kormányzati vállalatokra, amelyek nem folytatnak politikai tevékenységet. Szerinte a kormányzatnak nem szabad beavatkoznia banki ügyletekbe, mert ez „korrupcióhoz vezet és aláássa a nemzet prosperitását. A kormányzatnak biztosítania kell a személyes szabadságot az állampolgárok számára, illetve létrehozni egy olyan törvénykezési és jogrendszert, amely képes igazságot szolgáltatni. Trebitsch is megjegyzi, hogy nem létezik tökéletes igazságszolgáltatás, és ezt szerinte nagyon jól ábrázolja Justitia alakja.

A törvények, etikai szabályok keletkezhetnek egyszerűen azért, mert az embereknek és embercsoportoknak valahogyan együtt kell tudni élniük. Tehát bizonyos törvények, szabályok ezt biztosítják, és (önmagukban) semmi közük az igazsághoz, az igazságossághoz. Ezen kívül születhetnek bizonyos szabályok azért, mert az emberek valamiféle belső etikai érzékkel születnek, tudják mi a „jó” és „rossz”, függetlenül a tényleges törvényektől. A harmadik mód pedig az lehet, ha egy „önző” ember vagy csoport a saját szabályait, törvényeit ráerőszakolja a többiekre. De az valódi Igazságosság, állítja Trebitsch, soha nem önző, soha nem bosszúálló, hanem a közép, ahol nincsenek szélsőségek, nincsenek ellentétek. „Az Igazságosság az Igazság!” (Justice is Truth!) Tehát az igazságszolgáltatásnak pártatlannak kell lennie, a kormányoknak erről az egyensúlyról kell gondoskodniuk. Trebitsch azt javasolja, égessenek el minden törvénykönyvet, hiszen az igazság(osság) nem emberi (léptékű), hanem univerzális, és mivel nem kodifikálható, nagyon gyakran maguk a törvények okozzák az igazságtalan döntéseket. A jelenlegi rendszer helyett bevezetné minden ügy publikus tárgyalását, és a kormányzat támogató, paternalista szerepét kiterjesztené a bíróságok, börtönök és a rendőrség munkájára is. Ezeknek az intézményeknek így nem a büntetés, az illető „elpusztítása” lenne a feladatuk, hanem az egyetemes etikát sértő magatartás „kiigazítása”, amely biztosítaná az emberek és csoportok békés és boldog együttélését.

 

(Az inspirációt ehhez a poszthoz Tiboru Trebitsch 1.0-ja adta.)

A könyv keletkezési körülményei #3

2009.10.11. 14:08 | ron | 2 komment

A Time szerint Csao Kung saját kolostort nyitott és nagy tömegeket vonzott kínaiul és angolul tartott előadásaival.[1] Ezen a ponton viszont én kételkedem, hiszen ha Sanghaj nemzetközi, majd később francia negyedében állt Csao Kung kolostora, ott nem volt szükség arra, hogy kínaiul tartson előadásokat. Tanítványai is európaiak voltak: franciák, magyarok, svájciak, litvánok.[2] Továbbá – mint ahogyan fent kiderült – németek, Martin Steinke vezetésével.

Az emberiség hajnala vagy végzete (Dawn or Doom of Humanity) c. könyv megjelenésének évében Trebitsch több levelet írt „a Pesti Hír főszerkesztőjének, Kövér Györgynek[3] és december 12-én Horthy Miklós kormányzónak, amelyekben hazatérési szándékát fejezte ki, illetve ehhez kérte a kormányzó engedélyét és támogatását.”[4]
 
Trebitsch hazatérésének motívumait illetően valószínűleg ismét csak összetett kép tárul elénk. Egyrészt – mint fent láthattuk – Trebitsch kísérletei, hogy Nyugat-Európában telepedjen le buddhista szerzetesi közösségével rendre meghiúsultak, tehát logikus, hogy ezek után Magyarországon próbálkozott. Másfelől a saját nyilatkozataiból kitűnik, hogy Trebitsch célja egy erős Kína (és Japán) megteremtése volt, és ehhez akart szövetségeseket szerezni. A két motívumot összekötheti talán az a világsajtót bejárt hír, miszerint Trebitsch a kínai trón várományosa volt.
 
Az Est közölte Trebitsch körleveleit meg azokat a különböző hírügynökségi jelentéseket, amelyek egyenesen azt állították, hogy a japánok Trebitsch-Lincolnt »Kína császárává akarják koronázni«.
 
Válaszképpen Trebitsch »Csao Kung« aláírással 1938 februárjában levelet írt Az Est szerkesztőségének Ez nyomtatott fejlécén A Buddhista Ház nevet viselte, meg a pontos címet kínai és angol nyelven. Eszerint a levél Tiencsin városában íródott az úgynevezett »harmadik különleges körzet« területén. (Így nevezték Tiencsinben a japán uralom idején a korábbi japán koncessziós körzetet.)
 
»Én a császársággal semmi módon nem foglalkozom – írta Trebitsch Pestre –, és a japánok soha nem tervezték, hogy engem kínai császárrá tegyenek. A Csao Kung, akiről a távirati jelentésekben szó van, az a Tsao Kung tábornok, aki már 1923-ban a Kínai Köztársaság elnöke volt.«” [5]
 
Ugyanennek a levélnek egy másik bekezdése szól hazatelepüléséről: „Nem császársággal foglalkozom én: jelenleg hazámba való visszatérésemmel foglalkozom. Ott akarom életemet befejezni, és hazámnak a még hátralévő 24 évben valami módon segíteni”.[6]
 
Hazatelepülési szándéka a New York Times-hoz is eljutott, 1938 júliusában az alábbi címmel cikkezett róla a lap: „Trebitsch-Lincoln honvágyat érez a szülőhazája, Magyarország, iránt – 40 évnyi kaland után a Kínában élő buddhista szerzetes, volt brit parlamenti képviselő és ex-kém csak a jámbor szemlélődésre vágyik”.[7]
 
Nem tudjuk, reagált-e Horthy Trebitsch levelére. De ha igen, akkor is Trebitsch-Lincoln számára kedvezőtlen választ adhatott, mivel 1938 nyarán a litván szerzetesnő, Tao La egyedül érkezett Magyarországra. Ő sem tudott kihallgatást kérni a kormányzótól, ami azt jelentette, hogy Trebitsch hazatérési szándékai kudarcot vallottak.[8]


[1] Time 1934
[2] Gömöri 1985: 279.
[3] Viszket-Szerényi 2006c: „A helyzet itt egyre olyanabb és olyanabb (a világhelyzet is), hogy amilyen hamar csak lehetséges utazni szeretnék, illetve utaznom kellene. Meglátjuk levelem milyen hatással lesz Horthy Őfőméltóságára.”
[4] Viszket-Szerényi 2006a
[5] Gömöri 1985: 282-283.
[6] Gömöri 1985: 283.
[7] New York Times 1938
[8] Viszket-Szerényi 2006a

 

A könyv keletkezési körülményei #2

2009.10.07. 20:52 | ron | Szólj hozzá!

„Egy ideig Sanghaj kínai negyedében, egy apró kolostorban élt, majd 1931 táján átköltözött egy nagyobb kolostorba, Peking szomszédságában. Közben csak egyszer tett kísérletet, hogy Európába utazzék, de sem Angliában, sem Hollandiában, sem Németországban nem tűrték meg néhány napnál hosszabb ideig. Mindannyiszor kénytelen volt visszatérni az éppen legbiztonságosabbnak tartott buddhista kolostor falai közé.

1931 májusában, a Peking melletti buddhista kolostorban a szent iratok tanulmányozása és hetven napi böjt után – amikor csak maréknyi főtt rizzsel és vízzel táplálkozott –, a szerzetesek legmagasabb rendjébe emelkedett. A »felszentelési« ceremónia során a kolostorban szokásos tűzpróbát is kiállta. (Egyik francia életrajzírója szerint ez abból állott, hogy kopaszra borotvált fejére tizenkét gyertyát helyeztek, s miközben ezek a gyertyák tövig égtek, tizenkét fájdalmas sebhelyet hagytak Trebitsch koponyáján.)”[1]
 
Bár Gömöri itt kételyét fejezi ki, de ugyanezt a beavatási rítust írja le a Time is[2], hozzátéve, hogy a koponyán körbefutó tizenkét sebhely a buddhista létkereket jelképezi. Trebitsch 1932-ben Kölnbe utazott, hogy tanítványokat toborozzon – ahol egy régi adóssága miatt börtönbe zárták, majd kiengedték. A lap szerint a tanítványai között tudhatott egy francia parfümkészítőt, egy benzinkutast, egy professzor özvegyét és egy olasz zeneszerzőt.[3] Gömöri azt írja, hogy Trebitsch 1931-ben japán megbízásból jött Európába Csao Kung névre szóló, Pekingben kiállított útlevéllel. Vele jött 6 szerzetesnő és 4 szerzetes, de kiutasították őket Európából, majd Kanadában sem jártak sikerrel.[4] Itt valószínűleg Gömöri téved, mert úgy tűnik, Trebitch 1932-ben jött először Európába, hogy tanítványokat toborozzon, és ’34-ben érkezhetett már az európai tanítványokkal együtt Sanghajból. Ezt támasztja alá Steinke életrajza[5] is, amely szerint Steinke, aki már ekkor egy 18 fős buddhista közösséget vezetett, 1932-ben hallotta először Trebitsch előadását Berlinben. Ezután Trebitsch tizenegy hónapon át Európában utazgatott (többek közt azért, mert már nem kapott német letelepedési engedélyt) és további tanítványokat toborzott. Steinke – csoportjának három nőtagjával – Nizzában csatlakozott Trebitschhez és francia követőihez.
 
A közösség 1933-ban érkezett meg Sanghajba. Ekkor az egyik hölgy Steinke egykori csoportjából öngyilkos lett. Az így 12 fősre csökkent európai közösség a Nanking közelében lévő Csi Hszia San[6] kolostroba költözött, majd ’33 decemberében visszatértek Sanghajba. 1934. március 25-én indult tanítványaival „világ körüli útra” Trebitsch, amelynek célja Japán, Anglia és Kanada volt.[7] A kanadai útról beszámoló Time cikk[8] megjegyzi, hogy Csao Kung vegetariánus, amelyről az apát így nyilatkozik: „Nem arról van szó, hogy a test szükségtelen sanyargatását valljuk. De hiszünk abban, hogy a tudat jobban működik, ha a test kevesebb táplálékhoz jut. A buddhizmus pontos, alapos és helyes gondolkodást követel meg.” A fekete szaténköntöst viselő Csao Kung deklarálja az aktuális politikai nézetét is: „Barátságban akarok lenni a britekkel, és általában véve a világgal.”[9]


[1] Gömöri 1985: 279.
[3] Time 1934
[4] Gömöri 1985: 280.
[5] Heckler 1996
[6] Qi Xia Shan
[7] Heckler 1996
[8] Time 1934
[9] Time 1934

 

A könyv keletkezésének körülményei

2009.09.30. 22:17 | ron | Szólj hozzá!

Trebitsch 1922-ben - az USA-ból - érkezett Sanghajba.[1] Nem véletlen, hogy épp ebben a dél-kínai kikötővárosban telepedett le. Abban az időben Tiencsin, Nanking, Sanghaj és Kanton egyes negyedeit a nagyhatalmak saját területükként kezelték – külön rendőrséggel és katonasággal –, ahová a kínaiakat csak külön engedéllyel engedték be.[2] Az afféle kalandoroknak, mint Trebitsch is volt, ideális „terep” volt az akkori Kína, mivel korrupt tábornokok, „kiskirályok” csatároztak egymással a fegyver- és ópiumszállítmányok felett, amelyeknek a kereskedelme éppen ezeken a szerződéses kikötőkön keresztül zajlott.[3] Tehát „a XX. század legnagyobb kalandorát” valószínűleg nemcsak az indította el Ázsia felé, hogy Európában már szinte egyik országba sem kapott beutazási engedélyt, hanem a zavaros kínai helyzetben újabb diplomáciai lehetőségeket láthatott.
 
Viszket és Szerényi felveti[4], hogy a kínai, majd ceyloni út azzal is magyarázható, hogy „Trebitsch számára minden egyházban, és ekkor már a vallásban is a természetfölötti, misztikus filozófia volt a leglényegesebb, és ez vezette a buddhista valláshoz”. Mint látható lesz a metafizikai témájú szövegekből, Trebitsch buddhizmusa nagyon erősen a teozófiában gyökerezik. Ha hatottak is rá a kínai és ceyloni élmények, az általa propagált buddhizmus sokkal inkább az európaiak keletről alkotott romantikus elképzeléseinek és a racionális, tudományos gondolkodásnak az elegye, mint az Ázsiában megtapasztalható buddhista vallásosság.
 
Mindenesetre tény az, hogy Trebitsch – Dr. Tandler Leó névre szóló útlevéllel – 1925-ben Ceylonra utazott, és ott egy Colombótól 10 km-re lévő kolostorban lakott. Több életrajzírója szerint két hét alatt megtanult páliul.[5] Ekkor Pukkuszáti Bhikkhunak nevezte magát, de később a Csao Kung (Zhao Kong) nevet használta, ami annyit jelent: Mindenség Világossága.[6]
 

[2] Gömöri 1985: 229.
[3] Gömöri 1985: 231.
[4] Viszket-Szerényi 2006a
[5] Gömöri 1985: 231.

[6] Wikipedia

 

Még mindig a bevezetésből idézek

2009.09.29. 15:10 | ron | Szólj hozzá!

Sajnos nem állt elég idő rendelkezésemre ahhoz, hogy az egész könyvet – vagy legalább Az élet rejtélye c. esszét – lefordítsam, de egy nagyon jellemző részlettel szeretném szemléltetni azt a lendületet, már-már prédikátori stílust, amivel Trebitsch az olvasóihoz szól:

„Miért nem oldottátok még meg az élet alapvető kérdéseinek bármelyikét, nem is beszélve a titeket foglalkoztató számtalan apró-cseprő gondról?
 
Miért nem tanultátok még meg, hogyan éljetek ezen a bolygón békében és egyetértésben, anélkül, hogy lemészárolnátok egymást – [egyáltalán] milyen célból is?
 
Miért van az, hogy még mindig a tudatlanság, babona, megtévesztés és a minden szinten megjelenő igazságtalanság őrli fel az emberek túlnyomó többségét?
 
Miért nem tanultatok meg őszintének lenni, ti, akik mind elborzadtok a hazugságról?
 
Miért van az, hogy a haláltusátok, akár hasznosan, akár haszontalanul éltétek le az életeteket, mégiscsak lelki gyötrelem?
 
Hova jutott el valójában az emberiség mostanára?
 
Az ember fürödhet primitív dézsa vagy lavór helyett fényűzően zománcozott fürdőkádban. Megnyithatja a csapot, ahelyett, hogy vizet húzna [a kútból]. Olaj[lámpás] vagy gyertya helyett használhat elektromosságot. A gyaloglás vagy ökrösszekéren utazás helyett pullmankocsira szállhat. Küldönc útján vagy vonaton és gőzhajón szállított üzenet helyett küldhet légipostai levelet vagy üzenhet sürgöny vagy szikratávíró útján.
 
De megoldottátok-e az élet alapvető problémáinak bármelyikét is?
 
Csökkentettétek-e a világban lévő szenvedést?
 
Csökkentettétek-e a világban lévő szegénységet?
 
Csökkentettétek-e a világban lévő hazugságot?
 
Csökkentettétek-e a világban lévő erőszakot és kegyetlenséget?
 
Csökkentettétek-e a világban lévő gyűlöletet?
 
Hoztatok-e békét a világba?
 
Hoztatok-e – az érzéki örömökön túlmutató – boldogságot a világba?
 
Hoztatok-e valódi tudást a világba?
 
Vajon az ezt a bolygót benépesítő emberek túlnyomó többsége nem éppen olyan tudatlan és babonás, mint eddig is volt?
 
Vajon haladás-e az, hogy emberek nem gondolhatják, olvashatják, mondhatják és írhatják azt, amit akarnak?
 
Vajon haladás-e az, hogy a tűrhetetlen körülmények felőrlik őket?
 
Vajon haladás-e az, hogy a nagyhatalmak csillagászati összegeket költenek háborús előkészületekre, egymás kölcsönös elpusztítására?”[1]
 
Trebitsch az egész könyvben párhuzamosan beszél az egész emberiséghez – illetve annak éppen a könyvet olvasó egy tagjához – és a világ vezető politikusaihoz. Ezért némileg önellentmondásba is keveredik, hiszen egyfelől azt mondja, hogy mindenkinek magának kell megtalálnia a megoldásokat saját élete problémáira, másfelől viszont a politikusok kezébe adja a felelősséget az emberiség sorsát illetően. Azt állítja ugyanis, hogy a kormányzatok, a világ vezetői vannak abban a helyzetben, hogy a saját gondolkodásmódjuk és magatartásuk megváltoztatásával – ahová ugyanúgy belátás útján kell eljutniuk, mint mindenki másnak – az egész világot meg tudnák menteni a pusztulástól.
 
A könyv sorsát tekintve érdekes lehet, hogy a szingapúri The Straits Times 1937. szeptember 27-én „A hét könyvei” c. rovatában beszámolt annak megjelenéséről[2]. Ez alapján valószínű, hogy Trebitsch kötetének kiadását érdeklődéssel követte az Ázsiában élő európai közösség.
 
Azt is tudni lehet, hogy már a kiadás évében felmerült, hogy Dawn or Doom of Humanity-t lefordítsák magyarra. Trebitsch 1937. október 8-án kelt levelében ezt írja:
 
„Ami a könyvem közlési jogát illeti: A Shanghai Times-tól még nem érkezett levél. Biztosíthatom arról, hogy a magyar nyelvű fordítás kiadási jogát kedvező áron, illetve kedvező feltételekkel fogja megkapni. Semmit sem szabad kinyomtatni addig, amíg a fordítást jóvá nem hagytam.”[3]
 

[1] Trebitsch 1937: 168-169.
[2] The Straits Times 1937.

Így kezdődött

2009.07.21. 17:10 | ron | Szólj hozzá!

Címkék: trebitsch chao kung western buddhism hungarian buddhist az élet rejtélye magyar buddhista nyugati buddhizmus az emberiség hajnala vagy végzete dawn or doom of humanity

„[A]z évszázad egyik legnagyobb politikai kalandorának (kettős-hármas-négyes ügynökének) élettörténetét az országgyűlési könyvtár tudós kutatója átnyújtotta a látogatónak.

A kötetet láthatóan alaposan megviselték a történelem viharai, szélei megpörkölődtek, az erős vászonkötés megpenészedett, és a belső oldalon is – ott, ahol az ajánlás volt – halványzöld penészfoltok ütköztek ki.

A kötetet 1936-ban, a távoli Sanghaj városában adták ki. Vagyis egy esztendővel a Kína ellen intézett általános japán roham előtt, abban az időben, amikor ez a lüktető ázsiai világváros a maga zárt külföldi negyedeivel még a Kínát fosztogató nagyhatalmak vadászterülete volt. S ráadásul egy olyan áthatolhatatlan politikai labirintus, amely a földkerekség valamennyi titkosszolgálatának és az ősi múlt jegyeit hordozó kínai titkosszolgálatoknak is az útvesztője lett.

A könyv perzselt szélű lapjai buddhista filozófiai eszmefuttatásokat tartalmaztak, s a szerző, bizonyos Csao Kung apát fényképe is felbukkant a könyv egyik belső borítóján. Az apát mereven, szinte egy egyiptomi szobor szimmetriáját utánozva ült egy takaróval fedett kis emelvényen. Szorosan egymás mellé helyezett lábait vastag, fekete nemezpapucsba bújtatta. Testét bő, fényes selyemköntös borította. Összefont karjait a hagyományos mozdulattal rejtette el a köntös, hosszú, lebernyeges szárú ujjában. A selyem papi köntös V alakú kivágása felett teljesen kopaszra borotvált fej volt látható. Szigorúra zárt, vékony ajkak. lehunyt szemek, s felettük erős szemöldök. Mintha kínai tussal húzták volna. Így festett Csao Kung apát, meditációba merülve, angol nyelvű filozófiai művének belső borítólapján.

Nem kellett különösebb antropológiai ismeret ahhoz, hogy bárki nyomban észrevegye: Csao Kung nem ázsiai ember, csak afféle jövevény lehet a buddhizmusban. Ezt megerősíteni látszott, hogy a meditációba merült buddhista képével szemközti lapon rozsdabarnára fakult tintával, kissé reszkető, szálkás betűkkel, a mű szerzője a következő ajánlást jegyezte be: »Főméltóságú Horthy Miklós Kormányzó Úr Őexcellenciájának mély tisztelettel küldi a könyvet Csao Kung, Sanghaj, 1936.« Horthy gondosan őrizte ezt a könyvet – törte meg a csendet a könyvtáros. – Alighanem a budai ostrom alatt kigyulladt palotában pörkölődtek meg a könyv szélei. Az ostrom után még vagy két évig feküdt és penészedett a romok alatt. amikor a palota könyvtárának megmaradt részét áthozták Pestre, akkor kerülhetett valamilyen módon az Országgyűlési Könyvtárba. A látogatót elsősorban nem a könyv, hanem szerzőjének sorsa érdekelte. Mi köze lehetett e kínai selyembe burkolt buddhista szerzetesnek a budai Várpalota lakójához? Mi rejlik a magyar nyelvű ajánlás mögött? Miért őrizte meg Horthy Miklós a könyvet, és vajon olvasta-e? A választ megadja a század egyik mindmáig legtitokzatosabb és legkülönösebb politikai kalandorának élettörténete.” [1]

Így írja le Gömöri Endre Trebitsch-Lincoln Ignác/Csao Kung Dawn or Doom of Humanity c. könyvét.

Nem is a „XX. század legnagyobb kalandoráról” lenne szó, ha a látszólag pontos leírás ne bizonyulna több helyen tévesnek. A könyv belső  oldalán nem Csao Kung apát képe található, hanem Horthy Miklós ex libris-e. A beírt szöveg is némileg másképp hangzik: „Őfőméltósága Vitéz Nagybányai Horthy Miklós Magyarország [Kormány]zójának őszinte hódolattal A Szerző Chao Kung, Tientsin, China, Julius 14/1937.”

Ezek után meg sem lepődik igazán az olvasó azon, hogy a könyvben található  esszék témája javarészt egyáltalán nem a buddhista filozófia. Az emberiség hajnala vagy végzete (Dawn or Doom of Humanity) című könyv, melyet a Shanghai Times nyomtatott és adott ki 1937-ben, a lapban már korábban megjelent, tizenegy darab – társadalmi és politikai kérdéseket feszegető – esszét tartalmaz.

Ezeket a cikkeket a szerző helyenként a könyvformátumhoz igazította: beletett néhány utalást a későbbi fejezetekre. A kötet ezen kívül tartalmazza Az élet rejtélye (The Enigma of Life) c. írást, amely valószínűleg már szintén megjelent korábban. Ez az az esszé, amelyben a leghosszabban ír Trebitsch a buddhizmusról.  A kötethez hozzátett még egy „utószót”, amelynek Kérelem az Emberiséghez (An Appeal to Humanity) a címe.

A könyvet Trebitsch „a világ minden nemes gondolkodású emberének”  ajánlja, de több esszében is a világ „vezetőit”, az éppen hatalmon lévő államfőket szólítja meg provokatív kérdéseivel. Valószínűleg Horthy Miklóst is a politikai helyzet tarthatatlanságáról akarta meggyőzni a szerző, ezért juttatta el hozzá ezt a könyvet, amely nem ígér kevesebbet, minthogy ha az ember elolvassa és végiggondolja a szerző állításait, majd miután belátta azok igazságát, aszerint cselekszik, megmentheti „a pusztulás szélén álló emberiséget”.


[1] Gömöri 1985: 5-7.