Az igazi Trebitsch

Egy szakdolgozat utóélete: kis színesek Trebitsch-Lincoln Ignác/Csao Kung apát "Az emberiség hajnala vagy végzete" c. könyvéről

trebitsch: Chao Kung

Az élet rejtélye

2010.01.08. 20:28 | ron | Szólj hozzá!

(Trebitsch-Lincoln, Ignác (Abbot Chao Kung). 1937. Dawn or doom of humanity. Shanghai: The Shanghai Times. p. 166-216.)

Az élet rejtélye (The Enigma of Life)

“A világ tele van problémákkal, mindig is tele volt problémákkal. Minden egyén élete tele van problémákkal”. Ezzel a megállapítással kezdi Trebitsch a kötet nagy, összefoglaló esszéjét, amelyben a korábban tárgyalt társadalmi, politikai gondok mögött meghúzódó egyéni problémákat és azok metafizikai hátterét fejti ki. Az első oldalakon azt a kérdést feszegeti, vajon nem természetes velejárói-e az életünknek a problémák, amit az is bizonyít, hogy soha nem sikerül végső megoldást találnunk rájuk. Ehelyett vagy figyelmen kívül hagyjuk őket vagy megoldási kísérleteinkkel csak újabb problémákat generálunk. Költői kérdések sorozatát zúdítja az olvasóra, azt firtatva, hogy minden civilizációs és technikai vívmány ellenére boldogabb lett-e az emberiség, kevesebb lett-e a szenvedés, igazságtalanság és erőszak.

Szerinte minden probléma mögött egy nagybetűs „probléma” (Problem) húzódik meg, amely három szóban fejezhető ki: „én”, „a világ”, „élet.” Ezeknek a fogalmaknak az egyéni tisztázása vezet minden más, ennél felszínesebb nehézség megoldásához. Ezt azonban csak bölcsességgel lehet megtenni, a tények ismerete – amelyek bűvöletében „a nyugat” él – önmagában nem elegendő.

„Az élet, az élet kérdése (problémája) csak az élet által oldható meg”, és ehhez bizonyos lépéseket feltétlenül meg kell tenni. Ez az út az, ami megfogalmazható – és a cél nem, implikálja a szerző.

Az „élet titkát” rossz helyen keresi a nyugati civilizáció, írja Trebitsch, hiszen nem befelé, hanem kifelé (a csillagok, a régészeti leletek felé) fordulva kutatja azt. A bölcsek viszont mindig, minden korban önmagukban keresték az élet titkát. Hiszen mindaz, amit tudunk az érzékszerveinken, azaz a felfogóképességünkön (cognizing apparatus) keresztül jut el hozzánk, és „amit személyiségnek nevezünk, az valójában ez a felfogó képesség”. Tehát ezt a felfogóképességet – a tapasztalás folyamatát – kell megismernünk ahhoz, hogy el tudjuk dönteni, hogy amit tudunk, az valódi tudás-e. Az „emberiség vezetői” éppen azért tudják olyan könnyen befolyásolni a tömegeket, mert az emberek nagy része nem tudja jól használni ezt a felfogóképességet, sőt igénye sincs ennek megismerésére. A szerző szerint ebben nemcsak a tudományok, de az eddigi filozófiák és vallások sem segítettek, sőt, még tovább tetézték a tudatlanságot.

„Az élet, mindenek előtt, jelenség (fenomén)”, állítja Trebitsch, de felhívja rá a figyelmet, hogy ez azt is jelenti, hogy nem pusztán jelenség (fenomén). Jelenségként (fenoménként) tehát az élet megtapasztalható és elgondolható. Ezzel ellentétben a „lélek” csak „puszta szó”, hiszen nem tudjuk megtapasztalni és elgondolni.
Az esszé több pontján is kihangsúlyozza a szerző, hogy mindaz, amit leír megtapasztalható és megmagyarázható „itt és most.” Az olvasótól nem várja el, hogy pusztán tekintélytiszteletből bármit is elfogadjon, hanem vizsgálja meg ő maga az állítások helyességét.

Az „életet” továbbvizsgálva azt a kérdést járja körül, hogy mi számít élőnek. Élőlény-e egy cselekvésképtelen, beteg ember vagy élőlények-e az állatok. Arra a következtetésre jut, hogy „minden szerves (organic) élet élet, ugyanaz az élet, a különbség a fokozatokban rejlik”. Szerinte az ásványok és a növények alkotják az egyik fokozatot, és az állatok és az ember a másikat, de „minden élet ugyanabból a forrásból fakad”.

Az egészség és betegség témáját fejti ki a következő oldalakon, megállapítva, hogy az „emberi élet a test bizonyos részeinek egészségességén múlik”, tehát egyenlőségjelet tesz az „élet” és az „egészség” közé. Kifejti, hogy az élet egyrészt az „életfontosságú szervek”-től, másrészt az elfogyasztott (szerves és szervetlen) tápláléktól függ. Nem létezik különálló „élet”, hanem az mindezen alkotórészek összessége, és ezeknek az alkotórészeknek a működését az ember nem tudja pusztán az akaratával befolyásolni. A táplálkozás által az ember összekapcsolódik mind az élő, mind az „élettelen” világgal (ásványok, sók, víz). Azonban az „élettelen” tápanyagok létfontosságú volta bizonyítja, hogy ezek is az „élet” megnyilvánulásai, tehát „egyetlen élet van, többféle alakban”. Trebitsch szerint a növények és az ásványok is éreznek, hiszen reagálnak a hőre, páratartalomra stb., valamint öregednek és meg is betegedhetnek.

Minden emberi élet a fentiek alapján működik, ezért semmi értelme egyes rasszok felsőbbrendűségét hirdetni. A nemzetek az emberiséghez képest úgy működnek, mint az életfontosságú szervek az ember testében, ezért a „túlélés” csak az egyetemes összefogás révén lehetséges. „Egy test vagyunk: az emberi faj.” A különböző nemzetek különféle feladatokat látnak el, mint ahogyan a testrészeknek is külön-külön funkciójuk van. Ezért nem lehet megoldás az emberiség problémáira sem a szűklátókörű nacionalizmus, sem a különbségeket figyelmen kívül hagyó internacionalizmus.

Annak ellenére, hogy az élet tele van szenvedéssel és nyomorúsággal, az élőlények mégis állhatatosan ragaszkodnak az életükhöz. Ezt a szerző egy abszurd helyzettel is szemlélteti. Tegyük fel, hogy valaki bánatában elhatározza, hogy mérget vesz be. Ha ebben a pillanatban egy gyilkos törne be a szobájába, valószínűleg az illető mindent megtenne az élete védelmére, akár még a gyilkost is megölné, pedig előzőleg ő maga akart véget vetni az életének. „Miért ragaszkodunk ennyire ahhoz, amit el akartunk dobni?”, teszi fel a kérdést a szerző, majd egy oldalon keresztül további (költői) kérdések következnek. Ezek egyrészt arra mutatnak rá, hogy az „élet folyamatos áramlás”, amelyből nehéz kiragadni a múltat, hiszen annak emlékei a jelen pillanatban tapasztalhatók, másrészt az élet eredetét firtatják, és ezzel arra ösztönzik az olvasót, hogy nézzen szembe saját életének alapvető kérdéseivel, térképezze fel a saját világnézetét. Sem a lexikális tudás, sem a különféle időtöltések (sport, szórakozás, „frivolitás”), sem a vallások és ideológiák nem teszik boldogabbá az embert, pedig ez lenne minden ember (és állat) célja.

„Elérkezett az ideje”, írja Trebitsch, „hogy a világ vezetői és államférfijai teljes komolysággal feltegyék maguknak ezeket a kérdéseket”, mivel éppen a vezetők butasága, őszintétlensége és alkalmatlansága miatt sodródott az emberiség a pusztulás szélére. A következő bekezdésekben azonban azt hangsúlyozza, hogy az élet problémái egyéni szinten oldhatók csak meg, saját gondolkodásunk és belátásunk által. Az embernek önmagában kell a titok után kutatni, mert az sehol máshol nem található meg, „még ebben a könyvben sem”. Ezzel a szerző visszatér ahhoz a gondolatához, hogy csak az utat lehet megmutatni, az „igazságot mindenkinek magának kell felismernie.”

Ebben nem segítenek az élet eredetére, a „hogyan, mikor, hol és miért”-re vonatkozó a kérdések, mivel ezekre önmagunkban soha nem találjuk meg a választ. De ne higgyük, hogy ha nem tudjuk megválaszolni az élet eredetére vonatkozó kérdéseket, akkor nem érthetjük meg az életet, figyelmeztet Trebitsch. Ennek épp az ellenkezője az igaz. Ha „itt és most” meg tudjuk válaszolni, hogy mi az élet, akkor „mindig és mindenhol tudni fogjuk, mi az élet.”

Ezen a ponton a szerző visszatér a tapasztalás és az emlékek témájához. „Hol vannak a múltbéli tapasztalataink?” És ami szerinte még fontosabb: „Mi az, ami elmúlt?”. (Az eredeti „What has passed?”-ban benne van az is, hogy „Mi az, ami átadódott?”, de a szöveg folytatásából inkább talán az előbbi jelentés bontakozik ki.) És ezzel a személyiség tárgyalásához értünk, annak a megvizsgálásához, hogy mi köze van a gyerekkori – vagy akár ma reggeli – én-ünknek a mostanihoz. Ezt is mindenkinek önmagának kell megválaszolnia, írja Trebitsch, csak így lesz a bölcsesség birtokában, így fog „győzedelmeskedni az életen”.

Az „élet legyőzése” azt jelenti, hogy az ember többé nem támaszkodik mások által elvégzett rítusokra, nem követ el olyan tetteket, amilyeneket valójában nem akar, nem osztja többé a világot „én”-re és „ő”-re. Ez az, ami megteremti majd „az igazi vallást”, „Minden Ember Testvériségét”.

Ezek után Trebitsch visszatér ahhoz a kérdéshez, hogy „Mi az, ami elmúlt?”. Természetesen, „az idő az, ami elmúlt”, válaszolják sokan, de szerinte ez nem a helyes megoldás, hiszen azt is figyelembe kell venni, hogy egész életünk során megmarad az öntudatunk (self-consciousness), az a tudás, hogy létezünk. „Akkor ki az, aki önmagaként emlékszik saját magára az idő folyása ellenére?” Mivel ezt nem tudjuk megmagyarázni, szerinte a megoldás az, hogy „az idő nem létezik.” És ezt a szerző szerint szó szerint kell értenünk, nem átvitt értelemben. Ez az élet megértésének alapja. Addig „nem létezik semmilyen valódi fejlődés a földön”, amíg az ember „meg nem érti, mi van az élet előtt és a halál után.” Hiszen „az ember a legnagyobb gonoszságokra képes, amíg azt hiszi, hogy nincs élet a halál után”.

A világ átalakításának első lépése a „vezetők” megszelídítése lenne. Ez éppen a fordítottja annak, ami történik, hiszen most éppen a kormányzatok és politikusok azok, akik az embereknek arról „prédikálnak”, hogy őszinték, igazságosak és jók legyenek. Eközben pedig az úgynevezett „nagy emberek” hazugok, tisztességtelenek és brutálisak, és ez még örömmel is tölti el őket. Trebitsch szerint ennek az az oka, hogy nem ismerik az élet titkát és nem követnek semmilyen vallást. Ez utóbbi annak következménye, hogy a vallások hamisságokat terjesztenek és gyakorlataik nem alkalmazhatók a mai világban. Bigottságukkal és intoleranciájukkal egyre inkább elveszítik a követőiket. Ezért kell létrehozni az új vallást, amely az én-ről, az életről és a világról szól.

Ezután a szerző visszatér a korábbi gondolatmenetéhez, és a tapasztalási folyamatot az álomhoz hasonlítja. Rámutat, hogy a valóságban és az álomban eltelt idő nagyon különböző lehet. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy a tapasztalások sorozata, illetve az erről való tudatosságunk hozza létre az idő fogalmát. Majd egy újabb kérdéssor végén felveti annak problémáját, hogy a jelent nem tudjuk megragadni, hiszen, mire megragadjuk, már múlt lesz belőle.

A következő gondolatkísérletben arra ösztönöz minket, hogy képzeljük el, minden mozdulatlanná válik. Majd egy idő múlva újra mozogni kezd. Vajon meg tudjuk-e ekkor mondani, mennyi ideig tartott a mozdulatlanság állapota? Akár egy pillanatig, akár évmilliárdokig, minden onnan folytatódna, ahol megállt, így az előző kérdést nem tudjuk megválaszolni. „Ahol nincs mozgás, ott nincs idő”, vonja le a konklúziót a szerző. Majd átfordítja a másik irányba: „Az idő a mozgás mértéke (measure of movement).” És hozzáteszi, hogy a mozgásnak térbeli „mértéke” is lehet.

„Mindaz, ami az életben velünk történik, a magunk és/vagy a hozzánk hasonló mások „teremtménye” (product). […] A tapasztalatoknak nincs semmi más forrása, csak a mi belső én-ünk”. Tehát a gondolatainkat – amelyek szintén mozgások – mi hozzuk létre, és a gondolatok sorozatát is a saját gondolatunkkal figyeljük meg.
És így elérkeztünk ahhoz a fundamentális állításhoz, amire – a szerző szerint – az életünket alapozni kellene: „Időtlenek vagyunk.” Ez a megfogalmazása annak, hogy minden folyamatos áramlásban van, a dolgok örökké keletkeznek és elmúlnak. Ezt tudják a materialisták, az ateisták, az atom- és elektron-elmélet követői is, állítja Trebitsch. És aki ezt belátja, azt már nem ingatja meg a halál ténye sem, hiszen az is csak egy tapasztalás a sok közül.

A szerző Georg Grimm két könyvét ajánlja az olvasó figyelmébe: az egyik a Buddha und Christus, a másik pedig a The Doctrine of the Buddha. Grimmtől idézi azt a gondolatmenetet, amit a Buddha „nagy szillogizmusának” nevez: „Amit úgy észlelek, hogy keletkezik és elmúlik, és ami így mulandósága miatt szenvedést okoz nekem, az nem lehet az én-em (Self). Mivel mindent, ami felfogható (test, érzetek, észleletek, a tudat tevékenységei és a tudatosság, és velük és általuk az egész világmindenség) úgy észlelek, hogy az keletkezik és elmúlik, és így mulandósága miatt szenvedést okoz nekem, semmi, ami felfogható nem lehet az én-em (Self).

Felfoghatom és fel is fogom a jelenlegi „személyiségemet” (test, érzetek, észleletek, a tudat tevékenységei és a tudatosság) mint felfoghatót, és mint olyant, ami keletkezik és elmúlik. Emiatt én szenvedek, tehát a személyiségem nem az én-em (Self), tehát annak kezdete nem az én kezdetem volt, és annak vége nem lesz az én végem.”

Minden időpillanat maradéktalanul eltűnik, de az emlékeink megmaradnak. És mivel változatlanok és így kívül esnek a változó időn, időtlenek. Tehát az emlékezet (Memory) a szerző szerint túl és felül van az időn. Így minden létező, amelyik emlékezettel rendelkezik felülemelkedhet az időn, hiszen a múltbeli tapasztalatok felidézésével ki tudja azokat emelni az idő folyamából. Ez egyben azt is jelenti, hogy ez a létező (Being) nem része az időbeliségnek. Az is „magától értetődő”, hogy kell lennie egy időn kívüliségnek, ahonnan maga az idő megfigyelhető. A már így is kissé merész gondolatmenethez még az is hozzáfűzi, hogy a ha nem létezne semmi, ami időtlen, a logikus gondolkodás sem lenne lehetséges.

A következő eszmefuttatásban az időnek és az emlékezésnek a fenti sémáját alkalmazza Trebitsch a létező (Being) és annak valódi lényegisége (Real Essence/Real Being) viszonyára. Azt állítja, hogy tudattárgyak (thought-objects) pillanatról pillanatra történő változása mellett, a tudattárgyaknak folyamatosan jelen is kell lenniük az emlékezetben, hiszen különben nem tudnánk megkülönböztetni A-t nem-A-tól, vagy a másik oldalról megfogalmazva, nem látnánk A és A azonosságát (hiszen addigra az időfolyamban már eltűnt A). Ebből következik, állítja, hogy az A egyenlő A kijelentés mindig valamilyen pszichológiai viszonyban áll az idővel, és ez a kijelentés csak az idő ellenében tehető meg.

Nemcsak a tapasztalás, és így a dolgok beazonosításának szükségszerű eszköze az emlékezet, hanem bármilyen logikai következtetésé is, hiszen a premisszák mindig megelőzik időben a konklúziót. A logikus gondolkodás folyamatához egyrészt szükséges tehát az idő folyása, hogy a következtetés folyamata végbe mehessen, másrészt pedig a gondolkodó alany időn kívülisége, hogy a premissza fennállhasson az ítélet megalkotásának pillanatában is.

Tehát láthatjuk, hogyan bizonyítható be a logika segítségével az „alany létezése.” Minden igazság alapelve a logikai axiómák rendszere, és „az ember akkor teljes ember, ha teljesen logikus”. „A logika és az etika lényegét tekintve azonos: mindenféle etika csak logikai törvények szerint lehetséges, és minden logika egyben etikai törvény is. A logika megmutatja az Én Valóságának a valóságát, az etika megköveteli ennek felmutatását/kimutatását.”

„Soha nem volt olyan igazán nagy ember, aki ne lett volna meggyőződve az Én létezéséről.” „Minden hiba, bűntudat, szégyen, hit, remény, félelem, megbánás, szeretet, gyűlölet, sóvárgás, magányosság, hiúság, érzékenység, kérkedés és a haláltalanság iránti vágy feltételez egy időtlen én-t”, állítja Trebitsch. Mindebből az is következik, hogy vissza lehet emlékezni előző életekre, de ebbe a kérdésbe nem megy bele.

Azért vágyunk az örök életre, mert minden, amit magunk körül látunk mulandó, és ezért szenvedéssel teli. Mivel azonosítjuk magunkat a tapasztalás folyamatával (test, érzetek, észleletek, a tudat tevékenységei és a tudatosság), hozzá kötjük magunkat ehhez a változó személyiséghez. Félünk meghalni, és ezért kapaszkodunk olyan „találmányokba”, mint az „örök mennyország” vagy a „halhatatlan lélek.”

„A létezésünk Buddha által feltárt időtlensége* megmutatja a kiutat mindebből a konfliktusból, ellentmondásból, misztikumból és ön-misztifikációból. Személyiségünk semmivel nem jobban a miénk, mint a krumpli, tej, zöldség, víz, gyümölcs, hús, amit megettünk. Ezek az élelmiszerek, vagyis inkább az azokat alkotó elemek képezik a személyiségünk alapját, amely pusztán ez okból nem lehet és nem is az Énünk.

 

* A szöveg buddhista szempontú kritikája egy későbbi posztban lesz olvasható. Elöljáróban annyit, hogy Trebitsch buddhizmusa sokkal közelebb áll a(z általa egyébként támadott)  teozófia tanaihoz, mint a Buddháéhoz.

A bejegyzés trackback címe:

http://trebitsch.blog.hu/api/trackback/id/tr961657597

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.